azon kattogtam, hogy az ember anyja mennyire nem örül, hogy Skóciába megyünk. Az én anyám egész korona alatt hetente kérdezte, hogy mikor jövünk már, engednek be repülőket Angliából is, mondja ezt, abban az időszakban, amikor szépen be is került a brit variáns. Szóval itt lesz egy hét, amit kivettünk szabinak, ember születésnap, egy kis önellátó házikóban fogunk lakni, nem is nála, meghívta így az anyját cream tea-re, tökre készül, már elintézte a hozzávalókat is, a tesója el tudná hozni, mert a mi kocsinkba tuti nem ül be, de nem. Nem és nem. Hétfőtől már be lehet menni mások házába, sőt, át is lehet ölelni embereket!, de ő nem. Ne menjünk, meg hát nem lesz jó idő, akkor meg hogy ülünk majd kint a kertben. Az ember nagyon-nagyon csalódott. Az anyja szegény, tavaly március óta nem hagyta el a házat (kivéve kétszer állatorvos és két oltás), s azt gondoljuk, hogy beleőrült ebbe a koronás életbe. Sajnos. Ő egy másféle áldozata a járványnak. De mit panaszkodjak arról, hogy nekünk a nyaralás mindig családlátogatás, vagy itt vagy ott, mindig feszkóval tele. Más örülne, ha a szomszéd városba el tudna menni, szóval tényleg befogom. De akkor is. Húúú, az idegeim. Úgyhogy én már tervezem, fejben és lelki szemeimmel, hogy megyünk Görögbe’ Évivel. Akármikor is jön el az a nap, már most várom.