erre a pályára készültem, amin most vagyok, amolyan nagyon tudatosan készültem, akkor jött szembe velem a legkedvesebb kerttervezőm. Nekem ő maga volt Mr Elérhetetlen, aki egy csettintéssel megkaphatná a legjobb fotóst, sőt, csettinteni sem kell, mert ott állnak a lábai előtt. Csakhogy ő nem ez a csettentős forma, hanem egy szerény, abszolút minden rivaldafényt kerülő ember (ezek a kerttervezőkre egyáltalán nem jellemző tulajdonságok, csak úgy mondom), csendesen dolgozik és csendesen beszél, s hatalmasakat alkot. A kertjeihez nem is kellenek szavak. Pár éve jártam nála, miután egy portrét szerettem volna róla készíteni. Akkor nem voltam ám olyan bátor, hogy csak így megkérjem – pont őt! – de pont akkor jelent meg egy cikk, amit én fotóztam egy kertjéről, de nem az ő kérésére, hanem egy nagy lap, s akkor ő kért pár képet, cserébe én meg egy portrét kértem. Azóta már jó sok helyen használta azt a képet, örömömre. Nade, amikor mentem hozzá ehhez a fotóhoz, pont reggeliztek (ezt talán már meséltem is), s mondták, hogy járjak körbe a kertben addig, s utána kávézunk egyet. A lábam remegett, a gyomrom egy görcsben volt. Álltam ott és azt gondoltam, hogy te jó ég, hogy kerültem én ide. Gondoltam, hogy na itt aztán sorban állnak a legjobb fotósok, hogy ezt a kertet lefotózzák, de azt mondták, hogy nem, egyelőre nem keresnek publicitást neki, bár instagramon és előadásain mindig sok fotót mutat róla. De ha még ha egyszer le is lesz fotózva rendesen, magyarul megmondva szépen, akkor se én leszek az, aki odamegy, gondoltam magamban. Nem pesszimizmusból, hanem totál realizmusból. Tekerjük az élet kerekét előre három évvel. Jelenidő. Május környékén megkeres egy lap, hogy D. kertjéről kellene egy cikk, s ő engem szeretne fotósnak, elvállalom-e. Atyaúúúúristen. Aztán az időjárás hozott késői fagyokat, meg szárazságot, így a kert nem volt olyan állapotban, ahogy ő szerette volna (gondolom ezt mi, földi halandók észre sem vettük volna), így kérte, hogy halasszuk el a fotózást jövő nyárig. A lap szomorú volt. Én meg azt mondtam, hogy mindennek oka van, ennek így kellett lennie majd megtudjuk, hogy miért. Közben csak mocorogtak a fogaskerek a fejemben. Így álltam elő egy ötlettel. Ne egy cikk legyen, hanem négy, a négy évszak, kezdjük ősszel, addigra aztán tök mindegy, hogy milyen volt a tavasz, addigra tökéletes a kert (nekem legalábbis, ugye). Az ötlet nem rossz éva, de a szerkesztővel meg kell beszélni, hogy van-e rá büdzsé, ha ő belemegy, akkor a D-vel kell megbeszélni, hogy akarja-e ő ezt. A szerkesztő belement. És D is. Ma volt a nagy megbeszélés, és “Éva, azt mondta, hogy akkor mész oda, amikor csak akarsz” Egy egész éven át. Két hét múlva kezdek.