is el kellene mesélnem, hogy él Angliában egy nagyon nagy kerttervező. Az első nagy kert bemutatkozásom az ő egyik kertje volt, Itáliában, aztán találkoztam vele személyesen Chelsea Flower Show-n, akkor mutatott be neki egy szerkesztő, akivel sokat dolgozok, majd elmentem hozzájuk Somersetbe, a házukba, kertjükbe, csináltam róla képeket. A neve a szakmában, sőt, normális, földi (nem szakmabeli) barátőim között is vááááá, bár szeginyemnek férje van. Imádom a kertstílusát, könyveket is ír, azok is csodák mind.

Pár hete a szakma naaagy kerti lapja megkért, hogy fotózzam le nekik a fenti pasinak egyik kertjét. Négy éve csinálta, már azóta folyamatosan noszogatták, hogy fotózni kéne már, fotózni kéne már, de ő mindig csak azt mondta, hogy várni kell, várni, majd ő megmondja, hogy mikor. Eljött az idő. Amit én viszont nem tudtam, a háttérben ..

A kertben a head gardener várt. Nagyon kedves és bámulatos a tudása. Beszélgettünk, hogy hát ejj, hogy neki de szerencséje van pont ebben a kertben dolgozni, hát nekem meg de szerencsém van, hogy pont én fotózom le. Mire ő: de hát a kerttervező téged kért. Mondom micsoda?? Igen igen, amikor jött a lap, hogy legyen fotózás, ő mondta, hogy oké, akkor most már lehet, de a némethéva csinálja.

Basszus. Négy éve várták, hogy ez a kert olyan legyen, hogy megörökíthessék (egyébként egy múzeum kertje, tehát az emberek láthatják ám napi szinten), hogy megjelenjen a szakma nagylapjában, de hogy aztán arra pont ééén? A múlt héten voltam egyszer, leadtam azokat a képeket, nem neki direkt, hanem a megbízónak, de alig várom, hogy neki is írjak már.

Akármilyen elcsépelten hangzik, tényleg nem kell feladni az álmainkat ám. De viszont brutál keményen kell érte dolgozni, az tuti. Ehhez idézek mindjárt az Omertából.