az ember

azt mondja, hogy sokat változtam az új munkámmal. Sokkal bátrabb lettem, régen soha nem álltam volna le beszélgetni senkivel, nem dobok oda a múzeumi pénztárosnéninek egy-két kedves szót, hogy jajj de szép idő van, ahogy itt ez mindig mindenfelé szokás, tegnap vettem egy fagyit, s míg a lány a tölcsérbe kanalazta az egygombócot, addig mondtam neki, hogy szuper fagyizós idő van, majd három mondat beszélgetés következett, nincs ebben semmi rossz, sőt, de mondom, ilyen velem régen (itt Angliában tutira) nem fordulhatott volna elő. Aztán meg ez a kimondom amit gondolok és kiállok a saját véleményemért dolog is nagyon erősödött. Nem kattogok általam kitalált hülyeségeken, hogy ki mit gondol (szerintem) és a szomszédcsajnak is simán megmondom, hogy bocs, de nem viszem el a kutyádat sétálni, mert nem, nem érek rá (miközben itt ülök a blog előtt a kávémmal, eh, na jó, pár munkás emailt is el kellett küldenem doki előtt, meg agyagozás előtt, meg a reptérre menésem előtt) Szóval.

Aztán egyszer csak jött ez a művészek fotózása, kiállítás, egyéb. Eleve egy teljesen önkéntes dolognak indult ez, a nő, aki kitalálta, ő vett engem bele, először közölte, hogy lesz budget a kiállításra, majd félúton, hogy dehogy lesz. Rendben, én ezt már elvállaltam, megcsinálom. Már javában ment a fotózás, a nő körbeírt a művészek körében, hogy az éva ezt simán a semmiért csinálja, de aki szeretné tőle a digitális képeket megvenni egy jelképes összegért, vagy később a kiállítás képét, szintén teljesen jelképes összegért, akkor itt meg itt teheti meg. Négy ember (a negyvenegyből) jelezte, hogy megvenné őkeg. Egyébként ezek az emberek nem nagy email olvasók és kiderült később, hogy egy csomóan erről nem is tudtak. Aztán. Jött a kiállítás. Hogy micsoda siker és micsoda ötlet és micsoda csodálatos, hú éva a képeid, hogy feldobták, mindenki oda meg vissza. Szuper. Hadd szedjem már akkor le őket gyorsan, amikor vége lett, iparkodok. Mondja a főszervező nő, hogy ne szedjek le semmit, mindenkivel hazaviteti a saját képét és megkéri őket, hogy fizessék ki nekem a jelképes összeget. Kettő. Kettő ember jelentkezett azóta. És én ebből az emailből nem láttam semmit, de bárcsak tudnám válaszolni, hogy emberek, hagyjátok a francba, én ettől most tényleg nem érzem jól magam, mert ez nem így indult és így utólag nem lehet rájuk tukmálni, hogy na akkor adjanak nekem pénzt valamiért, amit ők eredetileg nem is kértek! Szóval most jön az, hogy beszélek a főszervező nővel, kiállok majd szépen a gondolataimért. Az emberek szeme elé meg hogyan fogok ezután kerülni, hát azt nem tudom, de pont velük nem akartam így elválni. Mire is akartam kilyukadni? Igazából ez most picit bánt, de álmatlan éjszakáim nem lesznek tőle, meg úgy érzem, hogy tudom, hogy hogyan kezeljem ezt magammal is és a többiekkel is. És hogy ennek a főszervező nőnek hogyan mondjak nemet, ha mégegyszer ilyen akcióra kérne fel furfangosan.

valamit

már írnom kellene, érzem, csak nem nagyon megy ez most, de próbálok kicsit összefoglalni, kezdve onnét, hogy elmentünk Skóciába, ami eleve hét óra kocsival, de az ember anyukájánál csak egyet szálltunk meg, aztán irány még északabbra, az még extra négy óra kocsival, de síelős hegyeken át, imádtam, ahol még nincs más, csak nárcisz, a királynő skót kastélyában is, ami viszont nagyon kis egyszerű és relaxos volt, semmi flanc, aztán mentünk le a tengerhez, aztán jött a hír, hogy apu meghalt, és olyan nehezen tudom ezt feldolgozni magamban, kicsit olyan, mint eddig, hiszen sokat nem láttam életemben, de közben mégis szomorúság, mert nagyon jófej ember volt és bánom, hogy nem mentem hozzá többször később, viszont a hamvasztásában miért kell nekem dönteni, mikor ott a testvére, aki mindig mindig mellette volt, a testvéri szeretet, egyébként is azt gondolom, hogy nincs annál különlegesebb, szerencsére a tesóm rendben volt ezzel az egész hamvasztás beleegyezéssel, pedig ők aztán még annyit sem találkoztak, mint mi. Lementünk a tengerhez, jártuk az erdőket, szép a táj, de menjünk már haza. Én nem sírnám tele a párnámat, ha soha többet nem látnám Skóciát. Én, a hálátlan. Az ember anyja szuperkedves és nincs az égvilágon vele semmi gond, de hármoszor megkérdezte az embert, hogy miért mentünk, amikor ő (az ember) csak két hete (egy hónapja) volt ott. Az ember erőlteti ezeket az ünnepes családos dolgokat, de rajta kívül senki. Kalács, tojásdobálás, sonka? Semmi. Na ez sem így lesz jövőre, azt borítékolom. Végre már jöttünk haza, mikor hív az egyik szerkesztőnő, hogy kedden lenne-e kedvem elutazni Provence-ba egy kertet lefotózni. Jajj. Szóval végre hazajöttünk. Ma nyílik a kiállításom a helyi negyvenegy amatőr és profi művészről készült képeimmel, meg az ő egy-egy kiállított darabjaival, tegnap majd éjfélig nyomtattam, majd raktuk össze a már csak akasztásra váró képeket, aztán holnap ez még folytatódik, de hadd ne legyek már ott, mert muszáj elmennem venni valami normális ruhát, ami nekem a legnagyobb macera a világon, de azt csak szombat nagyon limitált időben tudom, mert este születésnapra vagyok hivatalos, ahova vigyek valami kaját is, aztán vasárnap húzás Somerset-be, ott hétfőn munka, aztán kedden irány a franciák, csütörtökön onnét vissza este, majd másnap reggel tanítás a Cotswolds-ban. De hogy arra mikor készülök, az még rejtély, szerintem a medence partján, a provence-i hegyekre kilátással, mert napközben úgysem fotózunk, mint tudjuk. Dióhéjban.

közben

azért hadd mondjam el, így vasárnap estére, ami azért már rendben szokott lenni (imádomahétfőt), hogy most küldtek egy kedves emailt, szobafoglalással benne, az ország egyik legmenőbb helyén, kiskastély szinte, az egyik walled garden szobát kapom meg, csak mert másnap ott fotózok, akkor már ne munka előtt vezessek le két órát, nem? Erre mondja Reni barátnőm, hogy azért érzem ugye, hogy a jóisten a tenyerén hordoz? Erre meg még azt mondom én, hogy négyszer vagy ötször megyek majd oda idén, azt, hogy dolgozni, azt én ilyenre le se bírom írni.

virágos munka

a vasárnapok

megint olyan nehezek, hú de nem megy nekem ez a nap. Régen amiatt, hogy gyomorgöccsel hívtam a mamát, hogy vajon anyám mit balhézott, jobb esetben még nem ért haza szombat estéről, az volt a jó. Vagy hívtam inkább szombat este, mert akkor tudtam, hogy anyám úgyis valami buliban van. Most meg csak üres a vasárnap. Minden este úgy alszom el, hogy a mamára gondolok, reggel is úgy ébredek, ha éjjel megébredek, akkor is. Folyamatosan azon gondolkozom, hogy hogyan lehetnék a közelében, mit lehetne, megvenni a házát (de hogyan, miből, ott miből élni, kérdések) ott aztán elférne a gyümölöcsös is. Jó környék, közel Sopron. A házat kellene elbontani, olyan sok rossz emlék az, de a kert, az csak csupa jó emlék. Na ilyen gondolatokkal telik a vasárnap, miközben kiteregetek a napsütésbe, állok neki a házasságiévfordulós fotózásnak, iszom a harmadik teámat. A jóisten csak pakolja a terheket, mindenféle formában, de azért jó terheket is pakol. Megoldódik ez is, ahogy elmúlt az a nap is, amikor a Rákócziféleszabadságharcot húztam és egy szót sem tudtam róla. Vagyis elég keveset. És az is megoldódott és azóta sem kérdezte senki, pedig most már felnőtten többet tudnék róla mondani. Na irány bele a vasárnapba.

rózsát

nagyon ritkán hozok haza fotózásról, na de ha hozok is, csak nyáron. Azt szeretem az itteni virágos munkáimban, hogy követjük a hónapokat, teljesen természetesen, holland virág szóba se jöhet. Hát ilyen szerencsém van. Viszont, egy csoda kedves néni megkért, hogy az ötvenedik házassági évfordulójukra alkossam meg legyek szíves, szétszedve, az anno mennyasszonyi csokrát, amiről egy mini képet tudott küldeni, alig látszik, eleve pici is volt, meg a kép is pici, de elmondta, hogy mi volt benne. Az összes virág, kivéve a gyöngyvirág, Hollandiából került ide, vagy Kenyából, de odáig már nem követtem le a vonalukat, lényeg, hogy a mi éghajlatunkon nem áprilisi virágok. Szóval itthon éppen volt már száradóban lévő, boltban vett, egy fontos csokor nárcisz, aztán egy csokor gyönyörűűű hatalmas boglárka, helyi virágosfarmról, egy másik csokorcsoda, tegnapi munkáról maradt meg, csupa fehér, gyöngyvessző, hunyor, szívvirág (ennek egy részét  átvittem a szomszéd néninek, hadd örüljön ő is), s ezek mellé egyszer csak megjelenik egy hatalmas csokor sárga rózsa, a néni mennyasszonyi csokrának fő tartozéka. Az ember jön haza. Hát ő már megszokta, hogy a házban mindig van valami virág, na de most már hadd kérdezze meg, hogy ez csokor rózsa, ez mégis honnét van, mert annyira már ő is képben van, hogy tudja, hogy tutira nem R. vagy C. adta, viszont akkor ki? Viszont a mennyasszonyi fátyol, amit a néni szintén elküldött, hogy használjam a képekhez, s akkora, hogy alig fér el a vendégszobában, az például nem bökte a szemét.

 

két napig

voltam a halálomon. Az ember azt mondta, hogy nem haldoklok, amit nem is feltételeztem, de azért megkérdezte, hogy eszek-e normális kaját, most nem tudom mire céloz, dehogy eszek, böjtben nincs csokigumicukor kenyér meg tészta, akkor miről beszél, hogyan ennék normális kaját? Aztán elmúlt a két napos szuper alacsony légnyomás, elment a köd, a tájról is fellebbent és a fejemről is, nem szédelgek semmit se és újra itt az erő és az energia és végre tudok teát inni megint (a nem vagyok jól jele nálam az, hogy nem kívánom a teát. Az angolteát, a feketét, én más egészséges herbál meg ilyen olyan gyümölcsös teákkal nem szoktam szennyezni a szervezetemet, ilyenkor citromszeletekre öntök melegvizet, az a forró italom)

ebben

a korban, meg az én hozzáállásommal, én már sok mindenen nem lepődök meg, irtó nagy elvárásaim nincsenek embertásaimtól, úgy gondolom mindig, de aztán csak jön egy-egy olyan nap, amikor mégis pofánvág és ledöbbent az emberek önzősége és az a könnyedség, amivel másokat szemrebbenés nélkül kihasználnak. Mondjuk nagyonkorábbi önmagammal ellentétben, ezeken én most már pillemód át tudok lendülni és nem hagynak bennem nyomot, megmosolygom és megyek is tovább.

és hatszázötven

kilométerrel később, szombat délután végre, elültettem egy fekete és egy fehér ribizlit. Hamar regenerálódok. Húzós három nap, de megint olyan szép helyeken jártam, hogy csak, megint szuperjófej emberek. Egy picit északabbra és egy picit nyugatabbra, Wales-hez közel, de mintha egy másik országban. A forgalom tizede nem volt annak, ami itt felénk* van, mentem normális főúton és sehol egy kocsi, az egysávos kis country lane-ekről meg nem is beszélve, szerencsére ott sem jött senki. Hó is esett, nap is sütött. Két virágfarmon tanítottam. Hogy ezek a nők mennyit dolgoznak, csak attól készen vagyok mindig, ez a soha meg nem állás, mindig valami, hidegben esőben sárban napsütésben. Egyiknek a férje farmer, azt mondja, hogy idén csak 500 bárányuk született. Mért, az kevés? Hát eléggé, a környéken egyik farmon sem volt ezer alatt. Hát jól van. Kétszáz hektáron nyomják. Abból a virágok csak icipici rész.

*kicsit úgy kell elképzelni itt Angliát, hogy van az észak és a dél. Hasonlóan majdnem, mint otthon a kelet és a nyugat. Az erő és a pénz abszolút London és vonzáskörzetére centralizálódik, de a vonzáskörzet itt azért elég nagy, szóval a dél. Na nem is tudom mire akartam kilyukadni. Itt délen nagy a forgalom, több az ember, észak felé kevésbé (kivéve a nagyvárosok, ugyebár), de ott meg több a táj, nagyobb, jóval kisebb a népsűrűség. És főleg ott laknak a brexit szavazók. Na de ebbe nem megyek bele inkább.

tanulás