gyümölcsöt,

a mama világ életében csak azt ette, ami a kertjében termett, eper, málna, cseresznye, meggy, dinnye, szilva, körte, alma, szőlő, ilyen nulla értékű gyümölcsök (mondom irónikusan). Ha ritkán kórházba került, ott szokott kapni narancsot, banánt, de azt is mindig hazahozta nekünk. A mama imádja, imádja az almát. Mindig volt sok almája, aztán amikor nem, akkor az volt az egyetlen gyümölcs, amire bírt pénzt kiadni. Most, hogy bent van az otthonban, főleg narancsot kap, mert ugye parkinsonos kézzel azt könnyű megpucolni. A tesója beállít fügével. Nem hiszem, hogy a mama valaha is látott fügét. “Annus, ezt megedd, mert nagyon drága volt!”

mutatta

az ember, hogy a Henry bekerült a Country Livingbe, vicces, kérték a képet igen, de nem voltak benne biztosak, hogy majd használni is fogják. Hazajöttem, meg se néztem. Nem hoz lázba most semmi. Azért reggel lejártam a kertet, az embert füvet nyír a hétvégén, minden csuda, az utak mellett virágzik a nárcisz ezerrel, sárga minden, tavasz van, madárcsicsergős. A fejem őrül bele, amikor belegondolok, hogy ezen a tavaszon a mama nincs otthon, bár még csak február van, ki tudja mi lesz még, rohadjon meg, nem adom fel.

egy kört

azért mentem a városban, volt pár hivatalos elintéznivaló, ilyenkor mindig  lejárom a szentgyörgyutcát, az újutcát, a templomutcát, ezeket mindig, aztán irány a fekete cédrus, kértem, hogy legyen kortárs, legyen magyar, mondta, hogy dragomán, de mondtam, hogy azon már túl vagyok, míg nem lesz új könyve,  hát akkor a Tompa Andrea Fejtől s lábtól, ezt mindig szeretettel ajánljuk, nézzen bele. Nem is kellett sokat gondolkoznom. Még picit beszélgettünk Weöres Sándor könyveiről is. Fura ez a Sopron. Nincs egy ismerős arc, de olyan sincs, hogy nem ismered, de szoktad mindig látni és úgy érzed, hogy ismered. Telis tele autóval, rengeteg új házzal, lakóövezetek, tömegek. Miközben meg olyan pici lett.

azt tudom

én most is mondani, hogy a jóságos ég ezt is megoldja és minden jóra fordul, örökre ebben hiszek, másban nem tudok és nem is szabad hinni. Mindegy, most már azt is közölték, egy kedves rokon anyámmal kifundálta, hogy a tesómnak meg nekem érdekünk, hogy anyámat támogassuk, mert aztán ha meg meghal, a felhalmozódott adósságait úgyis nekünk kell kifizetni. Ó hát én azt tökéletesen el tudom képzelni, hogy vannak szülők, akik a gyerekeik jövőjéről egészen más formában gondoskodnak. De az anyámról olyan tökéletesen el tudom képzelni, hogy ő inkább az adóssághagyós verziót játssza meg. Hálisten a mama jól, de hát mennyire van az az ember jól, aki háromszor megkérdezi tőlem, hogy hogy van az anyukája, aki a nyolcvanas évek végén halt meg, meg hogy hol lakik most az ő nagymamája. Nem emlékszik a házára, a bútorokra, semmire, az teljesen kimarad neki, de sok sok mindenre teljesen rendesen. De anyám eldöntötte, hogy a mamát hazaviszi, senkivel nem beszélte meg, önként döntve (mert gondolom kellett a piára a pénz), nem fizette be a mama otthondíját a jövő hónapra már, lebeszélte a hazaszállítást is valakivel. Fél év telt el, hogy a mama majdnem meghalt, most olyan szépen rendben van. Nem tudom mennyi idő kell szegénynek, hogy újra lerobbanjon, mert anyám ki fogja csinálni minden téren, de teljes erőkkel rajta vagyunk egy szuper szociális otthonon, hogy oda aztán be tudjuk vinni. Ja, én, hát nekem meg a tesómak egyszerűen nincs jogunk, így, joggal dobálózik, beleszólni, mert mi a mamának csak az unokái vagyunk és nem a gyerekei, nekünk nincs jogunk belepofázni. Megkaptuk. Na lesz ez még máshogy is.

lószart

terítettem szét a kertben. Igaz, hogy a 12 pontos mai listámon még alig húztam le valamit, de ha most nem csinálom meg (a lószart), holnap nem lesz időm, ma itthoni munkám van csak, mert várom a fűtésszerelőt, reggel óta, azt mondták fél kilenckor felhívnak és megmondják, hogy mire érnek ide. Na de akkor hívjanak már. Mindegy, azért a patikába el kellett mennem kiváltani a pajzsmirigyeset, de abból is miért mindig pont akkor fogyok ki, mielőtt megyek haza? Szóval jött a trágya, a magyar lány a faluban lovagolni jár egy angol lányhoz, a lány fiújának meg van platósa, így jött. Olyan kis finom, tele kukacokkal, csak menjen le szépen minden finomság a gyökerekhez. Holnap meg jön egy kedves kerttervező férfiimerősöm, nincs veszély, sajnos, de nagyon sajnos, hogy a másik nemhez vonzódik, így van neki egy soproni pasija. Oly kicsi ez a világ. Na, húzok vissza a listámhoz most már tényleg.

jövő

héten ilyenkor már a mamával csevegek. Húdevárom. Azt álmodtam, hogy intéztük a dolgait és a bankban közölték, hogy nyert rengeteg pénzt. Még ötszázmilliónál is többet. Már gondoltam is, hogy húdejó, akkor hazavisszük és átalakítjuk a házat, új fürdő, meg odaveszünk mellé egy állandó ápolót is. Hogy a pénz nem boldogít. Állítólag ezt a mondást a gazdagok találták ki, hogy a nem gazdagok ezt gondolják. Viszont a tegnapi multimilliomosék családi vacsorája olyannyira volt kedves, laza, mosolygós, semmi flanc, teljesen hétköznapi emberek és hétköznapian normális viselkedés, miért nem tud mindenki így viselkedni? És persze, hogy volt magyar pincér. Mit iszol? Á köszi semmit. Naaa, igyál valamit, mit kérsz? Hát akkor egy pohár vizet, köszönöm. Les, mint aki hülyét lát. Naaa, de igyál már valamit! Oké, akkor ha egy citromot belefacsarnál, légyszi. Naaa, ne hülyéskedj. Naaa, igyál egy virgin mojitot, oké? Egyébként persze finom volt és kedves volt nagyon a pasi és minden oké volt, csak én egyszerűen nem bírok meginni semmit, amiben cukor van. De sebaj, alkalom volt, kibírtam és jól is esett, valószínűleg kellett is az a cukor akkor. És most szombat, végre. Azzal relaxálok, hogy takarítok, mosok, kertezek. Tökéletes.

szombat

ragyogó

napsütés, reggeltől. Felmentem a hegyre. Nem hegy az, csak domb, sok dombon és völgyön kell átmenni, nem olyan nagyok, mint a tóvidéken, de ide nekünk éppen elég jók. Itt lent nálunk sütött, átmentem a Temzén, onnéttól hatalmas köd, fel a hegyre, még nagyobb köd, kabátot se vittem, hamar három fokban találtam magam, de tudtam, hogy amint kisüt a nap, mindegy hány fok van, meleg lesz. Szóval elmentem, hogy találkozzak egy hóvirágossal, aki több, mint kétszáz féle hóvirágot nevel, árul, kutat újakat, kreál újakat, ilyesmi. Bármit megnézhettem, megfoghattam, lefotózhattam. Ültem és feküdtem a sárban, de hát csuda egy hely volt. Kezembe ad egy hóvirágot, ezt nézzem meg, ennek még neve sincs, annyira új, most csinálta. Hazafelé beugrottam egy teára egy szerkesztőhöz, akivel sokat dolgozok, ültünk a kertben a napon és kérdezte, s mint aki azt kérdezi, hogy aztán mit csináltok a hétvégén?, kb ilyen nyugiban kérdi, hogy említette-e már, hogy ki kellene mennem Spanyolországba egy kertet lefotózni? Nem, nem említette még..

Most meg mindjárt indulok be Londonba. Egy híres nő kért fel, hogy a(z egyik) lánya (egyik) születésnapi vacsoráján fotóznék-e, mert látta a képeimet, amik egy étteremmegnyitón készültek (ami mellesleg a férje tulajdona, de arra nem a férj kért fel,  hanem valamelyik asszisztense, azt se tudtam, hogy ki a férje, na mindegy, így látta meg a képeket), szóval pont olyanokat szeretne, elvállalnám-e. Koszosgatyából átvetkőzök Mayfair-en nem éppen péntek esti vacsoravendéges, de legalább is fotóslányszerkóba. Péntek van.

kinek

mondjam el, hogy felkért a gardens illustrated egy öt részes sorozat fotózására, jövőre jelenik majd meg, márciustól novemberig dolgozok majd rajta, vagyis mindjárt lehet kezdeni, húúú, fent északon, annyira álom ez, hogy csak, főleg azután, hogy elküldték a korábbi sorozatot, amit pontosan az én álomtoptopkedvenc fotósom csinált. annyira, de annyira kellett nekem ez azután, hogy a régiálmom (ez már olyan szinten múltidő, hogy csak) lap olyan szinten lestresszelt egy fotózással, hogy két napig nem aludtam és fájt a fejem, kijött három herpeszem, de nekem akkor se mondja senki, hogy másoljam le más fotóját, bocsánat. nem fogom. soha. eszem áll meg. na mindegy, lapozzunk. ma csak jótékonysági fotózásom volt, lájtos, sütött a nap, egy órát a kertben is matattam, alig látszik meg az az egy óra is, de egy kertikukát megtöltöttem mindennel, ami őszről volt még itt. a tulipánok úgy nyomulnak, hogy csak, szóval ma gondoltam, hogy két hét megnemállás után kicsit megállok és erre jött ez a kedves email, hogy vállaljam már el, mert olyan szépek a képeim, hogy csuda és ők ezt úgy szeretnék. marketing szöveg vagy nem, hát iggen örültem. ja, és húzok haza pár napra is. bódottá.

s hol

van már az a hó. Most éppen ülök a teámmal és a bőgés határán állok, ami simán csak kimerültség. Ilyenkor persze van az, hogy akarom én ezt csinálni, hát kell ez nekem? Aztán végiggondolom a pár napot, amikor a világ egyik legcsodásabb fa kertészetében jártam, olyasmit kell elképzelni, hogy odamegy a világhíres kerttervező a svejci ügyféllel, hogy kiválasszák a már meglett fákat (itt tíz húsz sokéves fákról beszélünk ám) a genfi tóra néző villa kertjébe. Például. De ennyire földönjáró céget is ritkán látok, teljesen családi, apuka kezdte harminc éve, a két lánya is már ott dolgozik, ugyanúgy a többi irodistával, teljesen mindennapi, nagyonkedves emberek, állandóan jönnek új ötletekkel, sokat járnak Angliába is tanulni, meg hát második piacuk ez. Brexitig. Március után, hogy mi lesz, hogy hogyan utaznak ötvenéves fák, ha egy hétig a forgalomban ülnek, meg a vámon, ki tudja. Na innét mentünk találkozni Belgium leghíresebb kerttervezőjével, de erről majd külön írok, mert az egy csoda nap volt. Vááá, minden nap hússzor elmondtam magamnak, hogy milyen szerencsés vagyok, de most tényleg, ráadásul egy túristanap is belefért Bruges-ben, aminek csúcspontján a barátnőmék eljöttek és együtt vacsoráztunk, még szerencse, hogy ott laknak a közelben. Májusban meg megyek vissza. De az is lehet, hogy többször is. De ezekről majd mind írok, ide a kis hanyagolt naplómba. Már jobban is érzem magam. A tea vagy csak kicsit írni vagy, hogy mindjárt itthon az ember valami kajafélével. Az ebédlőben meg várt egy nagy csomag a country livingtől, hat képet kell alkotnom nekik a hétvégén, ahhoz küldtem propokat, már ettől is őszültem egy sort, de erről is mesélek majd.

esik a hó,

tegnap este kezdte. Én izgalmamban alig aludtam, az ember meg azért várta, mert akkor nem kell bemennie az irodába, mert a hótól itt félnek ám rendesen, főleg a munkáltatók. Meg is jött a hó, most is esik, szép péntek délután, takarítok, barátvendégek jönnek, alvósok, aztán meg pakolok, mert húzok Belgiumba egy pár napos munkára. Hova tűnt a január, megmondani nem tudom. Talán még nem volt soha ilyen január az életemben, munka munka hátán, rohanás ide, menés oda, kocsiba be, kocsiból ki, csodaszép helyeken jártam, rengeteg érdekes emberrel ismerkedtem meg, legtöbbjük nagyon inspiráló, volt pl. egy fotóalanyom, egy volt IT-s ember, mindig ezt csinálta, nem kispályás, egy nagy filmes cégnél, aztán egyik nap jött a leépítés. Azóta szobrász, de valami brutálisan ügyes, ha nem mondja, el nem hiszem, hogy nem mindig ezt csinálta. Ki tudja, hogy kiderült-e volna valaha, ha nem rúgják ki. Most van egy ilyen projektem (teljesen szabadidős), hogy 40 művészt fotózok le, itt helyben, a java még most jön. Ebből gondolom, hogy a február sem lesz éppen unalmas. Olyanokat nem is mondtam, hogy a márciusi country livingben és a márciusi house&gardenben (Kata, figyeled?) is van egy-egy általam fotózott anyag, a country livinggel napi kontaktus van már, de már ez is olyan természetes. Új álmokat gyártok most, vagyis egy folyamatosat, de most rákapcsolok, alaposan kitalálom, fejben felépítem, majd háromdében is megvalósítom a gyümölcsöskertemet.