a tavasz. Vagy eljött. Még fűteni sem kell. Csak este. Meg amikor bőrig ázva hazaérünk, csurom vízesen, a kutya, a gazdája, meg a vendégünk, aki eljött, hogy teázzunk egyet, meg járjunk a határban, két tanulás között, mert nagy vizsgára készül, hát bőrig áztunk, de nagyon élveztük. Kedves lány ez, ha rajtam múlna, akkor nem is biztos, hogy találkoznánk, de igazán hálás vagyok neki, hogy ő keres és néha találkozunk. Jó sok ibuprophennel átvészeltem a napot. Sül a csirke, aminek még tegnap kellett volna inkább, csak déltől éjfélig móka volt, két helyen. Biztosan jó sokszor írtam már, hogy milyen szuper ez a falu. A múlt hétvégén a szomszédainknál mindenki, most a nagyházban mindenki és elfér hetven ember kényelmesen, normálisan, kultúráltan. Sőt, mindegyik gyerekbarát is, ők kapnak egy csomó játékot, meg másféle kaját, mint a felnőttek. És még a kertben is rohangálhatnak. Pakolok, csomagolok. Dobozt csináltunk mindenféle hasznossal rászorultaknak. Adományozunk. Nem vet fel a pénz, de egészen biztosan több van nekünk annál, akinek fűtésre sem futja. Pakolok össze táska ruhákat, könyveket. Pénteken én tartom az év utolsó első pénteki kávézását, a faluházban, kettőt sütök, egy fahéjas kalácsot és egy almás sütit, a mama féle almás. A hétvégén megvesszük a fát.

“És itt van ennek a szezonja is, hogy vágyak, és örömek, és csalódások, és minden jön-megy, nem kell hosszan megállni egyiknél sem.” Ezt Paulon Vikinél olvastam.