még mindig

nap bőgök, minden hülyeségen. Most a tesóm küldött a temetőből képeket, azon is. Előtte mamáról, azon is. Pedig olyan jól van, hálIsten. Anyámról, hálIsten, nem küldött, “a vica egy rohadtszemét, mert amikor itthon volt, a mama kért tőle pénzt és nem adott neki”. Hát ilyenek. Én nem is értem, hogy ez neki mire jó. Vagy betudom annak, hogy se agysejtje, se lelkiismerete, se szíve, semmi. Na mindegy, én ilyenen ki nem tudok akadni, köszi, az én lelkiismeretemmel minden oké. Szóval a bőgés, a halottaknapja, mindjárt meg jönnek a gyerekek édességet gyűjteni, a kutya majd ugat, mint egy őrült. Arra várok, hogy csak csönd legyen meg gyertyafény és semmi más. Begyúrtam egy adag mézest, nem karácsonyra, fotós célokkal csak és kizárólag, de azért majd pénteken csomagolok az útra, a barátnőmmel megyünk egy szabadtéri múzeumba, annyira várom, eleve, hogy találkozunk ezeridő után, meg hogy szabadtéri múzeum, a kedvencem, egy kis kultúra, azokból az időkből, amikor még tudták, hogy az mi. Na begyújtom a töklámpásban a gyertyát..

hallgassmegminket,

mondjuk otthon, míg itt hear our prayer, de ez a mise semmilyen téren nem fogott meg, kicsit bánom. Legcsodásabb pici templom, a 14. században épült, csoda az egész élület, igazi gyertyák égtek, kedves emberek jöttek. Aztán jött a pap* (vagy micsoda, korábban még őt soha nem láttam) és senki nem tudta, hogy mi merre, miről prédikál, mit magyaráz, ejj. Kifelé menet kérdezte, hogy hogy kerültem ide, ahogy ez itt szokás, a pap áll, a nép megy kifelé, kézfogás, csevegés. A svédlány mellettem, azt mondja nem mert rámnézni, mert attól félt, hogy elröhögi magát, eléggé egy hullámon voltunk a miséről. Utána kávé-süti, kedves dolog. Ez a templom a falunkhoz tartozik, a szembedombon, van pár ház, egy nagy farm és a templom. Néha a kutyával elsétálok oda, főleg nyári reggeleken. Volt pici fagy, a dáliák még csodásak, a krizantémok is, a tupilánokat még nem ültetem, megint jóidő jön, tartom még őket hűvösön. Aztán meg jönnek levágni a sövényt, eltűnik a galagonya, meg egy csomó minden, de lesz több fény.

alma

1956-ban,

meséli az ember anyukája, a férje és annak testvére, lejöttek Londonba dolgozni. Hozták magukkal a kőkemény skót akcentusukat. Itt meg nem értették őket. Azt hitték róluk, hogy magyar menekültek..

Ma agyagozós délelőttöm volt. Már nem csak a kert miatt járok ám, már nagyon szeretek korongozni is, néha megy, néha nem. Ma mázoltam, meg, na ezt nem tudom mi magyarul, turning-nek hívjuk, amikor kis darabokat szedegetek le róla, szépítgetem picit, amikor már úgy ahogy megszáradt, még égetés előtt. Meg almát szedtem, óra után. Rengeteg almafájuk van, mindenféle. Kérdem a nőt, hogy melyik a legjobb evésre. Elvezet egy fához, leveszek egy almát, beleharapok. Atyaég, azok az emlékek, amik azzal az almával jöttek. A mama kertjében volt egy pici almafa, Pistabátyja, a mama testvére, kedvence volt, mindig úgy hívtuk, a Pista almája. Nem tudtuk soha, hogy miféle. Aztán annak a fának is vége lett. Pistabátyja ötvenhatban ment ki Hollandiába, majdhogynem viccből, ha ennyien mennek, miért ne menjek én is..

elkészült

az új naptár. A naptárokat díjmentesen küldöm a blogolvasóknak bárhova, ha beírjátok a kerekerdeux kódot* fizetésnél.

Erre a naptár 

*ha nem működne ez a kód (mert most csináltam először ilyet), akkor írjatok légyszi és intézem háttérben, de elvileg mennie kell.

 

miközben

Angliában. Gyönyörű ködösek a reggelek, szép naposak a nappalok és jó hidegek az éjszakák. Tegnap szülinapi buli volt kettővel jobbra faluban. A szomszédcsaj, akik most kettővel balra faluba költöztek, míg átépítenek, olyan szinten sokat ivott, hogy a kocsiját ott kellett hagynia a buli helyszínén (a templom parkolójában), miközben szerencsére a férje beesett, jött messzi munkából, lenyomott vagy három sört és együtt hazamentek, nade, nem ám ez a lényeg, hanem megkért, hogy menjek el érte a kettővel balra faluba reggel nyolcra, majd vigyem el a kettővel jobbra faluba összeszedni a kocsiját. Az ember ilyenek mindig kiakad, szerinte ez a csak túlzásba viszi a kihasználásomat, de én ezt egyáltalán nem így fogom fel, szóval elvittem a csajt, és olyan ködbe botlottunk a kettővel jobbra faluban, hogy csak! Haaatalmas kitérővel jöttem haza, miután lesétáltam egy kisfalun és fel, de ez szerintem nem indok, hogy az ember elégesse a reggeli békönömet, ugye?

aztán,

ahogy ezt gondoltuk, hogy lesz, az anyám kiakadt. Hogy mi az, hogy nem az ő zsebében landol a mama nyugdíja. A Vica hazudik, nem is annyi a napidíj, amit mondtak. Én végig jegyzeteltem, míg egy tök szimpi szociális munkás elmondta a dolgokat, a mama új helyén, persze anyám alig hagyta szóhoz jutni, mert csak azt hajtogatta neki, hogy töltse ki a mama idősek otthonába jelentkezését. Namindegy. Mert neki kiadásai vannak. Meg számlái. Ez valóban érdekes, hogy egy hatvan éves embernek hatvan éves korában jön a felismerés, hogy hoppá, sárgacsekk. Meg kiadás. Hát igen, anyám azon szerencsés* emberek közé tartozik, akik már legalább húsz éve egy fillér rezsit nem fizettek, mert valakin mindig élősködtek. Ami bejött, az kiment ruhára, piára, cigire. Ennyi. Érdekes, ahogy a mamát elhelyezték, el otthonról, mert ő nem bírta (de ez érthető is, ezzel nem volt gond), és egyébként is neki hétfőtől kemó. Ez két hete volt. Érdekes valahogy a kemóról már szó sincs. Aztán jött a balhé. Amikor hazamentem, akkor éppen látványos helyre kitette a mama nyugdíját, hogy tessék, lássuk, neki nem kell. Oké rendben. Aztán amikor elvittük a pénzt, hogy befizessük a mama első hónapját, akkor jött ám a kiakadás, meg egyébként is, mi az, hogy a tesóm veszi át a nyugdíjat (van meghatalmazása), mi rohadt szemetek őt kisemmiztük, és majd ő még a postást is feljelenti. Hát igen. A mama konkrétan szétdolgozta magát egész életében, elvállalt egy olyan munkát, amire még férfiak se jelentkeztek, hajnal háromkor ment bringával dolgozni a téeszbe, kétműszak, nehéz volt, de lett normális nyugdíja, amiből most tényleg nem gond őt elhelyezni. Ha az lenne, akkor is ki lenne fizetve, nem is kérdés, de hát az anyám milyen jogon gondolja, hogy ez az ő pénze? Na aztán, miután a telefont soha nem veszi fel, megírtam neki, hogy döbbenten hallom, hogy a nyolcvan éves beteg anyja pénzén akar élni, ésatöbbi. Támogatom az elvonókúrát és egyéb dolgokat írtam neki, teljesen normális hangnemben. Jött egy válasz, kérdőjel. Utána még egy válasz, hogy ő egész nap dolgozik. Ejjha! Navégre. Kb húsz és után felvette a munkát. Csodálatos. Summasummárum, első a mama. A mama olyan jól van, hogy kb haza is mehetne. De mivel anyám ott lakik, a mama két nap alatt idegroncs lenne, újra. Az ördögi kör. Egyelőre. Lesz erre is megoldás ám.

Ja, az is legyen meg, hogy a hűtőben júniusban lejárt joghurt, augusztusban lejárt felvágott, penészes tejszín és ilyen finomságok lapultak. Ő ellátja a mamát rendesen. Én vajasmézes kenyéren éltem három napig, meg amúgy is alig bírtam enni, aztán mikor jöttek az unokatesók és elmentünk bevásárolni, majd este vacsoráztunk, anyám ráordít a tesójára, hogy az ő ebédjét eszi! A tesója szerencsére nem ordítós, megmondta az anyámnak, hogy azt bizony nem, mert azt már délelőtt kidobtuk, miután augusztusban lejárt a szavatossága.. Ó basszus, annyi minden volt ám még, de tulajdonképpen egyetlen egy dolog a fontos, mama jól van, jó helyen van és vannak csuda jó emberek a világon.

*szerencsétlen

időközben

a keresztanyámmal és unokatesókkal végig ment a családi cset, a jelentés 24 órában ment Tihanyba, el is jöttek és még nagyon gyenge állapotában találták ők is a mamát. Na aznap kiszabadultam a házból és elmentünk unokatesómmal boltba, szabadprogram, majd este ketten megittunk egy üveg bort és egy csöppöt nem adtunk az amúgy is minden este, akkor is, részeg anyámnak. A mama végig hallucinálta még mindig az éjszakákat, a nappalokat is, de már kevésbé. Ketten vezetve tudott már sétálni, kijött a szobából a verandára és vissza. A kertbe is próbáltuk, de a lépcsőn lefelé szinte pánikroham jött rá és nem bírt megmozdulni. Pénteken reggel megvolt a vérvétel. Majd délután hív A., hogy a mamát hétfőtől felveszik az ápolási osztályra, ennyi meg annyi, tudjuk-e vállalni, bevinni, ilyenek. Bőgés, bőgés. De amikor A. azt mondta, hogy Vica, tudom ám, hogy mi ez, én is elindultam ezen az úton, de sajnos az én mamámat nem sikerült már elhelyezni … Hétfő estére szólt a visszajegyem. Komolyan, nem hittem el, hogy nem álmodok, hogy ilyen nincs is. Szombaton megjött a másik unokatesó is, vele újra megfürdettük a mamát, még mindig eléggé remegős volt, nagyon nagyon félt minden lépéstől. Szombat este elmentünk az unokatesókkal megvenni neki mindenfélét bevinni, a nővéreknek csináltunk egy szuper kis kávéteamittudomén csomagot. A vasárnapi ebédnél volt torta és bőgtünk egy csomót, hogy már lehet, hogy ez az utolsó vasárnapi ebédünk így együtt. Hétfő reggelre a mama cuccai készen voltak, meg az én bőröndöm is. Mert bár reggel vittük be a mamát, a gépem este volt, én oda a házába már nem bírtam volna visszamenni, így vittem mindent magammal már a béreltkocsiban. A mama szuper szobatársat kapott, pont a folyosó szélén, erkély mellett, nem átjáróházas szoba. Aznap, csodával határos, sokkal, de sokkal jobban volt. Tudott úgy menni, hogy csak egyik kezét fogtuk és konkrétan nem az egész testét. Sőt, a lépcsőn is szinte szaladt le. Na jó nem, de rendesen tudta szedni a lábait. Beszéltem vele már azóta videósan, jól van, azt hiszi, hogy otthon van, sebaj. Demenciája megvan, de a parkinsonos remegése, mintha varázsütésre eltűnt volna. Most akkor mi van? A gyógyszerektől lett zizi? Lett sz-rul? Mióta bezárták zártosztályra? Mert előtte nap még normális főzős-tyúkos-kertes vasárnapja volt és tíz nap zártosztály után már soha többet.

A. is írt, hogy volt bent már a mamánál, vitt neki a kislánya szülinapi tortájából és nagyon jó volt látnia, hogy az Annusnéni mennyire jobban van már. Boldogság. Tényleg.
Még egy rész jön.

szerdán,

jött a csoda. Ehhez el kell mesélnem, hogy a faluban lakik egy lány, aki neurológus és a mama imádja, baba kora óta ismeri (nem megyek bele, hogy a lány dédszüleié volt a mama telke, meg hogy a lány tesójával együtt jártam iskolába, hogy az anyukájuk pici korukban autóbalesetben meghalt..) Még itt Angliából kértem tőle egy időpontot a magánhelyre, ahol dolgozott, hogy megnézze a mamát, mert valahogy nem állt fényesen a kezelése a kórházi orvosok által. A lányt A-nak fogom nevezni, szóval A. mondta, hogy nem kell bevinnem sehova, majd ő kijön hozzá szerda délután. És hogy ő már nem dolgozik neurológusként, átment háziorvosba, de nem otthon. Jött és egyből levágta, hogy a mama ki van száradva. Hogy rengeteg gyógyszert kap, de mivel kiszáradt, a veséje nem tudja kiválasztani őket, nem jó ez így, azonnal kapjon egy infúziót. Lekaptuk a falról a kedvenc unokatesóm egyik képét, a szögre feltettük madzaggal (amit még vittem innét, hogy majd  fotózgatok a mama kertjében..)  az infúziót, mama keze egyből nem remegett és szépen tartotta, míg lefojt. A. elnézést kért, de el kell mennie a lányaiért az oviba, nem lenne gond ugye, ha már velük jönne vissza, és együtt várják meg, míg lefolyik az infúzió. Visszajött a lányokkal, akik csúcsszuperek voltak, öt és hatévesek, halálos jódumások, azt is tudták, hogy London Anglia és Róma Olaszország. Visszajött, de nem csak a lányokkal. Hozott szobawc-t, pelentát, mama hátára tapaszt, mert az esésnél nagyon beütötte, ágytálat. A. javasolta, hogy mivel a gyógyszerek most a mamának inkább ártanak, ne szedje őket, csak a nagyon alapokat. Komolyan mondom, a sírás határán voltam minden másodpercben, hogy lehet valaki ennyire rendes? Kb 12 gyógyszerről lementünk 3-ra. Már másnap reggelre érezhető volt a változás. Persze először az infúziótól, a gyógyszerek elhagyásától még nem. A. másnap délutános volt, délelőtt intézte a saját dolgait, de basszus volt ideje beugrani a mamát megnézni. Adott neki egy újabb infúziót. Az lecsöpögött, én lekapcsoltam, ő meg munkába menet kivette. Segített nekem a mamát ráültetni a szobawcre, tök jól elbeszélgetett vele. Kérdeze, hogy nem lenne gond, ha beugrana másnap reggel munkába menet, 7-kor, hogy mamától vért vegyen, azonnal be tudná adni a kórházba, mert ha valami nem oké, akkor legalább oda be tudja utalni. Ja, mert ő is levágta, hogy a mama otthon nem maradhat, de azt tudtuk, hogy bekerülni otthonba akár egy évet is kell várni. Ja, ezzel egy időben elkezdett telefonálgatni körbe. Sopronban van egy ápolási osztály, ahol három hónapig lehet maradni, de csak úgy, ha már van igénylésed egy idősek otthonába, de bekerülni oda is, hát nem könnyű, sőt. Teljesen kilátástalan volt a helyzet, de baromira bizakodtam és tudtam, hogy a mama el fog rendeződni és lesz, aki vigyázzon majd rá, naphosszat.

a hétfőhöz

még hozzá tartozik, hogy az okos anyám kinyomozta, hogy van Kapuváron egy osztály, ahova a mamát be lehetne utalni, oda mindenkit felvesznek és ott lehet három hónapot. Mert ő nem tudja ellátni és egyébként is neki hétfőn kemóra kell menni. De ezt a háziorvos intézi el, hívjuk ki a háziorvost (míg ő Ausztriában szüretel, kemóra várva és részegen hazajőve), intéztessük el vele. Eljött a háziorvos (hálisten) helyettese, egy nagyon jófej srác, mondta, hogy egy, a mama nem tartozik Kapuvárhoz, hanem Sopronhoz, kettő, a mama betegségével ő nem tudja elképzelni, hogy oda felveszik, az konkrétan egy rehabilitációs osztály, pl. agyvérzéses betegeket ápolnak ott, akik lebénultak pl. és erősítik fel őket.. stb. Oké, mi ezt borítékoltuk. Anyám hazajött tök részegen és mi voltunk a blfszok (a tesómmal), akik még ezt sem tudták elintézni, és most ő mit csinál, ő megőrül, ő nem bír a mamával, ő negyvenöt kiló és egyébként is kemóra megy hétfőn és a mamára ki fog vigyázni. Mondtam neki, hogy nyugodjon le, addig nem megyek el, amíg nem lesz valami megoldás.. na folyt köv.

már tudok

esténként úgy elaludni, hogy nem bőgök, míg az ember olvas, így aztán leírom, hogy mi a helyzet, hogy meglegyen később. Kicsit naplósan. Egy szombat reggel (szept 29) mentem haza, egy jó baráttól béreltem autót, aki a reptérre is kijött elém. Mamát előtte csütörtök körül engedték haza a neurológiáról, azzal a tökéletes zárójelentéssel, hogy jól van, minden szuper, gyógyszerei beállítva, mehet haza. Aznap este megfürdettem, betettem egy műanyag széket a zuhanyba, oda valahogy sikerült bevezetni – egyedül nem tudott járni – leült, haját megmostam, megmosdattam finom kis szivaccsal. (Anyám a 45 kilójával amúgy nem bírja el, de hát pont ez volt a lényeg, hogy ha már ott vagyok, el kell intézni a mama elhelyezését, mert anyám, aki kényszerből (mert a házát eladta, az árát elköltötte) lakik a mamánál, de már nem tudja ellátni őt.) Én jógyerek módjára beadtam a gyógyszereit, amiket a kórházban írtak neki. Szívószálas pohárral tud inni, segítséggel. Etetni kellett. Vasárnapra gyengébb lett. Hétfő éjjel leesett az ágyról, ki tudja mikor, jó hideg volt már a teste, amikor reggel összeszedtük. Hatalmas feketeségek a lábán, mi legyen mi legyen, felhívtuk a mentőket kedden délelőtt, kijöttek*, bevitték mamát a soproni kórházba, megröntgenezték, nincs semmi baj, haza lehet vinni. Mondták ezt, míg a mama feküdt a tolóágyon, mondtuk, hogy de hát nem tud lábra állni. Ja, akkor majd valaki kiviszi a kocsihoz. Otthon a szembenéni besegített bevezetni a házba, egyből ment is lefeküdni. Másnap a mama annyira gyenge volt, hogy csak hallucinált és nem tudott egyáltalán felkelni, nem tudtam kivinni wcre sem. Egyedül voltam vele, fogalmam sem volt, mihez fogjak (azon kívül, hogy szegény Erzsi néni barátnőmet hívogattam tanácsokért) így aztán felhívta ma háziorvost. Elmondtam, hogy a mama nagyon gyenge, hallucinál, nem tud felkelni, még wc-n sem volt, legalább 10 órája. Háziorvos: “mégis mit vár tőlem? menjek oda és vigyem ki a mamát a wc-re és pisiltessem meg?” Pont így. Hát mondom nem, nem ezt várom, legyen szíves mondja meg, hogy mit tehetnénk, milyen lehetőségek vannak. Válasz: “hát használjanak pelenkát. Oldják meg.” Ennyi. Mama egész nap totál rosszul. Próbáltam folyadékot adni neki, de csak feküdt és hallucinált, szőlőt szedett, szemenként szedte le, megkérdezte én is kérek e.. Fájdalmas volt. Mióta leesett az ágyról, utána már vele aludtam, vagyis feküdtem mellette egész éjjel, de szerencsére szegény annyira félt, az elesése óta, hogy mikorra annyi ereje volt, hogy felüljön, leszállni az ágyről egyáltalán nem próbált meg, mert félt, hogy elesik. De aznap délután jött a csoda, egy csodálatos lány formájában, aki orvos, de erről majd mindjárt egy másikban írok.

*feltették a mamát a toló/mentős ágyra, ami egyszer csak összerogyott alatta. Mire a mentős: “Ja, hát ez egy szar, a kapuváriak selejtezték le ezt a mentőautót, nekik már nem kell, így mi átvettük tőlük”

minden nap

egy kicsivel többet alszom, egy kicsivel kevésbé vagyok fáradt és egy kicsivel kevesebbet aggódok. Ráadásul ma éjjel jött egy nagy vihar, hatalmas széllel, esővel, kicsit takarítja az is a fejemet. A házat meg az ember. Most először jön hozzánk az anyukája, csak majd dáliát ne tegyek a szobájába, mert neki a dália az a virág, amiből kimászik a fülbemászó, egyenest be a füledbe. De egyelőre még dolgozok, a héten kisegítek a svédboltban, mert a nő a hatvanadikját ünnepli egész héten Svédországban, a boltot akár be is zárhatta volna, mert kb napi három ember téved be, de azok se vesznek semmit, de nekem pont jó, mert készülök a hétvégi oktatós délelőttömre, meg van gyertya. Gyertya ott is égett a recepción, ahova a mamát bevittük, nagyon jót tett akkor az a lelkemnek. Viszont most kávé.

ikszet

tett a levél végére, a kantrilivinges barátnőm, dehogy is barátnőm, de az iksszel már akár annak is hívhatnám nem? fura dolog velük majdnem napi kontaktusban lenni, valamikor nekem ez volt az abszolút elérhetetlen, aztán itt van. Az, hoyg egyszer a Gardens Illustrated-ben is megjelenjek, na az meg aztán még csak meg se igazán fordult a fejemben komolyan. Aztán a héten szóltak, hogy de igen. Az élet mindig egyenlít, de kell ám a hozzáállás, anélkül cseszhetjük.

jött velem

szembe a Jeremy Irons, éppen csak kenyeret vettem a helyi deliben, mert csak ott van normális kenyér, megyek a napos utcán, látom ám, hogy jön szembe, fel is vettem a legszebb mosolyomat, ő mondta, hogy hi, én mondtam, hogy moorning, mosolyogtunk és ennyi. Hogy nem volt bátorságom lekapni, de elsőnek ez jó, majd legközelebb megállítom egy szóra.

Egyéb dolgokról nem tudok még írni, majd idővel..