eljött

egy ügyfelem. Dolgozunk sokat együtt, ő talált rám, szerintem azt hiszi, hogy kifogta az aranyhalat, nem tudom, de mindegy, én is örülök, mert jó a téma nagyon és sok sok fotózás lesz. Mint például egy egész napos fotózás egy kertben májusban, azt tervezzük már hetek óta, hát eljött, hogy itt is körbenézzen, hogy miféle kellékeimnek tudnánk hasznát venni. Eleve késett tizenöt percet, de ilyenen én nem akadok ki, bár most tökre ki vannak számolva a perceink, na mindegy, megkérdezett, majd közli, hogy hát ő allergiás a kutyákra. Mondja ezt úgy, hogy neki is van kutyája, pont ezért nem is szóltam neki előre, hogy nekünk is van. Körbejárta a kertet, majd közölte, hogy hát ez igazán nem jön be neki, az én kertem stílusa, ő egészen más (szíve joga!). Majd csináltam neki teát, éppen kínálnám meg valami keksszel, mire előkap egy zacskó zabkekszet a táskájából. Oké, rendben. Aztán elkezdett aggódni, hogy kijön az allergiája, így hazament a gyógyszereiért. Az ember diplomatikusan nem szólt semmit, majd úri módon távozott a kertbe, a kutyával, lenyírták a füvet. A nő visszajött (csak tíz percre lakik), majd folytattuk a megbeszélést, amit előzőleg egyeztetve max fél órásnak képzeltem el. Amikor másfél óra után még itt volt, írtam az embernek egy üzenetet, hogy jöjjön már a konyhába és kezdjen el főzni, könyörögvekérem. Nem volt gáz írnom, mert egyébként is nézegettünk dolgokat online. Igazából egy normális nő és baromira bírom benne, hogy őszintén megmond mindent, pl. közölte, ha vele fogok dolgozni, akkor kutyakötelességem xy-t követni az instagramon. Mivaaaan?

Úszok a mélyvízben. Néha eléggé zavaros, de úszni szeretek, úgyhogy egyelőre bírom. Megyek úszni tovább, az ország két nagyon híres virágosával találkozom, csatlakozok egy kis kurzushoz, ebédre, meg fotóra délután. Még inget is vasaltam hozzá, azám. Csak legyen erőm a maradék lábamat is legyantázni ma este, (mert nem volt elég a gyanta, így félbeszakadt, eh) mert ha nem, akkor a Balaton szörnye én leszek, nem más.

már a végére

jártam, a kertészlány borsót ültetett a zöldséges kertben, mellette másztam fel egy falra még egy utolsó képért, na de amikor azt mondta, hogy ő most megy, mert teaszünet van, hú, majdnem kiszaladt a számon, hogy hjajj ölni tudnék egy teáért. Azóta már megvan, a borsó is, meg az én teám is. Egyébként a gazdagok is dolgoznak ám, mert fél hétkor begurult egy fekete mercédesz, kiszállt a sofőr, megkérdezte, hogy útban van-e, mondtam neki, hogy nem, míg várt, ablakpucolóval megtisztította az ablakokat, majd egyszer csak kijött egy ember a házból, gondolom, hogy a ház ura, mert meggugliztam őket és eléggé annak nézett ki, kedvesen mosolygott és köszönt (nem ám ilyen álmosoly volt, amiben az angolok amúgy elég jók), aztán beült a nagy fekete kocsiba, ami gondolom beszállította Oxfordba vagy Londonba vagy a fene tudja hova. Tea kettő, régen volt fél öt, aztán irány egy másik irány. Olyan ez az április, mintha május lenne, mert az annyira szép és gyomorösszerántósan boldogságos-illatos, de majd még csak most jön, ezután, olyan, mintha két május lenne most, milyen jó.

lebarnultam,

két nap alatt. Irdatlan meleg van. Az huszonnyolc fok. Tegnap egy teljes napfényben fürdő helyen kellett fotóznom, amit elég jól bírtam, de egy ponton azt hittem, hogy kiakadok. A melegre. Aggattunk fel lepedőket a fára, hogy kitakarjuk az erős napfényt, végül persze minden jó volt, csak na, az angol hőség olyan furán meleg. Aztán tizenegy előtt hazaestem, de addigra már jelzett a kocsi, hogy tankoljak. Semmi kedvem nem volt marhafáradtan az autópályán megtankolni, gondoltam, hogy majd másnap reggel. Hazaérve volt még 12 mérföldre elég benzin a kocsiban, de aztán rájöttem, hogy a ma reggeli fotózásom, amire fél 6-ra ígértem odamenni, 21 mérföldre van. Nem vagyok jó matekos, de ezt az egyenletet elég hamar megértettem. Hogy ez nem jön össze. Az ember megnézte, hogy a hozzánk legközelebbi kút 5kor nyit, szuper. 5h20-ra ott voltam és mutatja a srác, hogy 6. Oké. Oxford előtt tudtam, hogy lesz még egy kút az utamon, úgyhogy így mentem tovább, majd a tankjelző ment le szépen, végül már azt mutatta, hogy 1 mérföldet mehetek, de akkor el is értem az a körforgalmat, ahol ez a másik kút van, de hát nem ez is 6-kor nyitott? Na mindegy, megtankoltam. Soha nem hagytam ennyire lemenni, de atyaég, én balek. Aztán végül eljutottam a kertbe, kelt fel szépen a nap, csodagyönyörű, aztán amikor éledt a ház és megjött a “house manager”, akkor megkérdezte, hogy mit kérek inni, hozott ki nekem haboskávét (azt kértem, hogy tejeskávét, olyanfélét, amiben több a tej, mint a kávé). Ó micsoda hely ez is, megmondom ám, hogy néha lejönnek a könnyeim, hogy én? Biztosan? Nekem ez jár? Én, ez biztos? Kijött a tulajdonosnő, beszélgettünk egy csomót. Ők már azt hiszem nem is a gazdag emberek kategória, nem is tudom mit mondanak erre. Három kertész. House manager (mi a szrt csinál egy olyan? átveszi a postát a postástól és szortírozza?), két kedves thai lány, amikor először mentem ők adtak teát, ma 110 embert hívtak meg estére egy kis party-ra a pool house mellé, ahol százéves körtefák állnak, amiket csak pár éve vettek, ilyen öreg állapotukban. És mindenki szuper kedves és úgy járok ki-be, mintha otthon lennék (na jó, majdnem). Ilyen helyekre fúj a szél. De olyan jó volt ám hazajönni, alig voltam itthon a héten, takarítani, kertben rendet vágni, elültetni mindenféle jóságot, barnulni tovább.  Az ember meg lábadozóban, és még mindig nem mosogathat, például. Ejjnye.

az ember

egyszerűen nem tudja megértetni, hogy miért nem ragaszkodom referenciához a lakás kiadásakor. Azért nem, mert szerintem azzal kitörölheti a kutya hátsóját. Szerintem egy olyat bárki tud kreálni, akárkinek a nevében, nem fogok elmenni a józsihoz, aki ad egy referenciát a bélának, hogy figyelj józsi, ez nem is így van, ez a béla összetörte a kredencet, azonnal fizesd ki helyette. Vagy mi? Én ebben nem hiszek. Adjon rendesen kaukciót, aztán béke vele. Ja, az van, hogy a szuper norvég-lengyel lány három hónappal korábban akar lelépni, pedig olyan jó volt, mint egy álom, szinte elképzeltem, hogy az egész lakáshitelt ő fogja kifizetni, hát most mit csináljak? Megkértem, hogy keressen valakit maga helyett akkor villámgyorsan. Két nap alatt talált is. És még csak ügynöki díjat sem kap, mint a korábbani  srác, aki nagy nehezen talált valakit és lenyúlt egy havi albérletet. Mindegy, felfogom úgy, hogy általa lett egy frankó, ügyvéd által összerakott szerződés, amit vígan tudok már lobogtatni bárkinek. Szóval visszatérve. Referencia nem kell. Én még munkahelyre sem kérnék. Bizonyítson. Ne más mondja meg, hogy szerintük milyen, mert ami másnak jó, lehet, hogy nekem pont nem. Namindegy.

fura

egy hét volt ez. Kezdtük a kórházzal, ami nagy élmény volt, mert egy, rájöttem, hogy én ezt nem bírom, ha én lennék ott, de kettő, rájöttem, hogy ha más van ott, akkor még élvezem is. Fura élvezettel néztem, ahogy az embernek beadták az érzéstelenítőt a csuklójába. Magyaráztam is neki, hogy nem csodálatos, hogy ezek az emberek arra teszik fel az életüket, hogy embereket gyógyítsanak és reparáljanak? Kicsit mint egy autószerelő, egyébként. Kedden megkaptam az agyagmunkáimat, amiknek most keresek helyet éppen, a szombat reggeli takarításpakolásban. Az is volt, hogy találkoztam egy érdekes-kedves nővel, ültünk a kerttervező kerti studiójában, ami a patakra néz, ahol kacsák jöttek-mentek, a kutyája békésen aludt az ölemben. Rengeteget esett az eső. Tegnap este supper-re voltunk hivatalosak a nagyházba. Nem tudtuk, hogy lesz-e még rajtunk kívül más, de volt, még három pár a faluból, így voltunk tizen. Nagylelkű vendéglátók, veuve coquelicot-t mi nem szoktunk péntek esti vacsora előtt (sem) fogyasztani. Aztán jött a vacsora, csak egyet nem értettem, hogy a másik két csaj (nem a vendéglátó), miért itták le magukat fél óra alatt részegre és miért volt f-ing szavaktól hangos a többszázéves ház? A vendéglátó kicsit félszemmel odanézett, de nem segített ez sem a dolgon, mert arról ment a vita, hogy az egyik csaj szerint a farmer szülei rasszisták és a farmer meg szólt a csajnak, hogy shut up, mire elkezdődött a f-ing záporeső. Majd lassan a farmer távozott. A felesége maradt. Az asztal másik végén ezt én nem vettem ki, csak később mesélte el a leány. Ehj, ez a kis falu. Könyvbe illő ám. Majd mesélek még.

De végre eljött a napfényes szombat, lehet füvet nyírni végre, meg kertezni, meg meghirdetek itthon egy fotós-kurzust, egyszemélyeset, testreszabottat, azt rakom össze. És végre az üveges alatt fogunk vacsorázni. És két hét múlva ezen a napon pedig férjhez megy az én drága barátnőm. Micsoda napok vannak, jönnek.

fehér

agyagozni

kezdtem. Az egész úgy kezdődött, hogy megismertem ezt a keramikust (agyagost?) a kertjükön keresztül (nem úgy, hogy bekiabáltam a kertbe, hogy jónapot), aztán érdeklődtem, hogy tanít-e, mondta, hogy nem, s azért nem, mert mi van ha egy olyan jönne tanulni, akinek nem bírja a fejét, akkor mit csinál? Marha érdekes, hogy ezt mondta, mert erre én pl. még soha nem gondoltam, sőt, még most sem gondolok, a kapujában annak, hogy egyszemélyes fotónapokat fogok tartani a kertben itthon. Nade, egyszer csak szól, hogy akkor most már kezdhetek járni hozzá, mert két barát-agyagozósa már nem jár többet. Tyű! Ma hoztam haza az első kész adagot, hetek eredeménye,  már éppen fogalmaztam volna, hogy én többet nem akarok járni, engem ez nem hoz lázba annyira, amikor is három olyan tökéletes példányt hoztam ma össze, hogy még ő is meglepődött. Úgy látszik a hetek alatt valamit csak tanultam és bár tényleg nem lesz ez soha a top-hobbim, annyira hálás vagyok, hogy ezt lehetővé teszi, ráadásul zéró fizetségért cserébe. És még a kertjüket is láthatom hétről-hétre zöldbe és virágba borulni. Nem tudom, hogy nem emiatt járok-e még mindig..

csak annyit,

aztán istenbizony befejezem a migráncsozást és inkább hozok képeket. Csak annyit el akartam mondani, hogy mi olyan hálásak voltunk ma a migráncs kínai nővérnek, aki bevezetett minket egy betegszobába, ahol az ember átöltözött, majd megérte a vérnyomását, lázát, súlyát, majd hamarosan jött a migráncs indiai féle orvosa, akihez már előtte járt konzultációkra, rendes igazi akcentussal, majd jött a következő, szintén ázsiai migráncs tanulóorvos, aki végül a műtétet is végezte, mint kiderült, a már tapasztalt migráncs orvos vezetésével. Majd beadták neki az érzéstelenítőt, miközben beszélgetett vele egy másik műtős, na ezek pont mindketten britek voltak. Majd visszahozta műtét után egy szuper kedves, az angolt aranyosan törve beszélő lány, aki Szicíliából jött, mert az ember kikérdezte, mert imádja a külföldieket és mindig megkérdezi tőlük, hogy honnét jöttek. Irtó nagy szerencséje van ennek az országnak, pedig így is folyamatosan megy a panasz az egészségügyre, hogy nincs elég orvos és nővér, miközben egyre kevesebb is jön már, mert ezeknek meg a kelet-európaiak nem kellenek, hjajj. Szeresd felebarátodat.. Ez meg mekkora hülyeség, ki találta ezt ki. Na, ennyi volt, most be is fogom, tényleg.

se itt,

se ott. Mert lassan indulni kell, de még nem, ráadásul az embernek korán meg kell ebédelni, nem kell éhgyomorra menni, csak helyileg érzéstelenítik, majd felvágják a tenyerét a csuklójánál. Aztán meglátjuk, hogy a fájdalom múlik-e, nagyon remélem, mert részemről nem normális, ha naponta brutál fájdalomcsillapítókon él, évek óta, nem ám olyan, hogy bemegyek a boltba és leveszem a polcról, nem, ezt már a dokinak kell felírni. Na szóval a kukákat nekem kell kivinni, hát ha tudom nem töltök meg brutálra két darab kerti cuccos kukát, ugye. Viszont tegnap egész nap főzött, a hétre előre. Hát nem egy aranyember? Hát nem, de főzni szeret, mit csináljak.

Olyan világ jön

Olyan világ jön,
amikor mindenki gyanús, aki szép.
És aki tehetséges.
És akinek jelleme van…

A szépség inzultus lesz.
A tehetség provokáció.
És a jellem merénylet!…

Mert most ők jönnek…
A rútak.
A tehetségtelenek.
A jellemtelenek.

És leöntik vitriollal a szépet.
Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget.
Szíven döfik azt, akinek jelleme van.

Márai Sándor

a vasárnap

a stressznap. a gyomorgöcsnap. a nap, amikor azt kívánom inkább lenne hétfő. ezen a napon telefonálok haza. de mondtam az embernek, hogy ugye, hogy nincs igazság a földön, amikor úgy érzed, hogy jól vagy és csak elég egy percre anyádra gondolnod és vége a jólétednek és odacsap. igazából már sokat javult a helyzet és már nincsenek pl. rémálmaim. szaromle. de hogy a mama nyugdíjából igya le magát naponta részegre, bocsánat, ezt nem veszi be a gyomrom. és állítólag rákos. biztosan az, mert kapott sugárkezelést, huszonötöt, de tüdőrákra miért kell inni és cigizni? és az orvos ilyenkor nem mondja, hogy bocs, talán nem kéne. ja, mi is mondjuk, de azt a választ kapjuk, miközben fújja ki a füstöt, hogy ő nem is cigizik. vá.

sokszor kapok nagyon-nagyon kedves üzeneteket a képeimmel kapcsolatban. hogy olyan megnyugtatóak és biztosan nagyon szép a lelkem. hát elgondolkozok, hogy tulajdonképpen nem. vagy csak kerestem mindig egy kiutat abból az életből, ami volt, ahol az anyámapám tojtak rám, viszont a mama kertjében és erdőkön-mezőkön valahogy mindig találtam szépet. ki tudja. na mindegy is, letöltöm a mai képeket és dolgozok. könyvre gyúrunk és nagyon szépen alakul. majd elmesélem.

 

persze

arról mélyen hallgatok, hogy a hetem másfél álmatlan éjszakával kezdődött. Végül mindegy is, elcsesztem pár képet, s amikor felhívták rá a figyelmemet, pont mielőtt menne a nyomdába az egész cucc, tehát utolsó percben. Még pánikrohamom is volt egy darabig, az ember megfőzte a vacsorát, én meg megkérdeztem tőle, hogy kivel viccel, egy darab gumicukrot sem tudnék megenni (pedig azt általában, bár most az esküvői finishben azt sem (nem a miénk!), na szóval volt az idegbaj, a gyomorgyörcs, a pánik, aztán mondom hát csesszemeg, nem a világ  vége, szoktam régen is mondani, hogy ez csak tetőablak, nem pedig az életmentő vér nem ért ide vagy oda. Persze elég jól odacsaphat ez a reputációmnak. Na mindegy. Végül szépen elnézést kértem és beláttam a hibámat, majd javasoltam kettő darab megoldást is. Majd vártam a válaszukat. Eljött az este, az éjjel, a reggel, ki se mertem nyitni az emailes ládámat, de semmi. Aztán amikor jött egy email tőlük egy tök más témával kapcsolatban, két nap múlva! akkor beszúrtam, hogy hát egyébként a következő cikk képei normális méretben vannak ám, hjaaaa, ne aggódjak ám, az art team ezzen nem stresszel, én se stresszeljek. Fsza. Mondják nekem ezt rá két napra, mire már az összes ősz hajszálam kinőtt? Mintha mise történt volna. Ez még a jobbik verzió, úgyhogy megint tanultam leckét.

Szóval majd jövök, amikor megjelenik az első cikk a country livingben, a júniusi számban lesz, aztán jön ősz és tél és tavasz, ez egy négyrészes sorozat, amit egy csuda lánnyal fotóztam, nem mellesleg ő is magyar, hihi.

éppen

azon gondolkozok, hogy milyen dália gumót vigyek a mamának, mert már így is rengeteg van neki, lehet, hogy viszek valami mást, de azon gondolkoztam, hogy milyen érdekes, hogy a mama temérdek mennyiségű virágot termeszt, de a házba nem szokott belőle bevinni. A virágtenger a temetőbe megy, meg mindenkinek, aki szeretne, kap, vág neki, de a házba valahogy soha nem kerül. Ha ott vagyok, akkor szoktam bevinni, azzal nincs baja egyáltalán, de neki nem igénye ilyesmi, pedig nagyon szereti a virágokat. Jutott ez eszembe, hogy végre kisütött a nap és végre el tudom kezdeni a virágültetés meg kiültetést a kertbe. Két nap napsütés, aztán esők megint, pedig komolyan mondom itt nálunk nem esik sokat, de ez a tavasz most ilyenre sikeredett. Majd sütkérezünk a májusi napfényben otthon.

befejezem

ezt a témát ám. Csak azért elmondom, hogy a tévé alatt ültem ám. Mert persze, hogy van az étkezőben, mert a nő (az ember tesója) azt szereti nézni, míg a férje a nappaliban a hatalmasat, a falon, betakarja a fél szobát, szóval vacsora alatt ment az étkezőbeli, utána át a nappaliba, csodálni a hatalmasat, ami beteríti a szobát. Na mindegy, nem bántom őket, mindenkinek más az ízlése és kész. Viszont az emberrel Edinburgh nagyon jó volt, járkáltunk a kétfokban. Ha jól megy minden, akkor ma elmegyünk egy tengerparti kisvárosba, kétpercre ide, a kutya kicsit sántít, meg fáradt is, ő marad itthon a macskával.  Reggel irány haza. Mindig a legjobb nap. De nem, nem vagyok hálátlan és az ember anyukája tényleg jófej, csak néha nagyon nyomasztó itt lenni. Nagyon.