nagyon

az elején járok, de nagyon nagyon visz magával Salamon Pál, A Sorel ház regénye. Meleg szívvel ajánlom mindenkinek, ez egy csoda ez a könyv. Most a legtökéletesebb búvóhely.

lejártuk

IMG_0313a lábunkat, meg a határt. A legnagyobb szerencse, hogy kilépünk a házból és sehol senki, alig pár ház, és máris a határban vagyunk. Az ember kora reggel elment bevásárolni. Előtte körbehívta a falut, kinek mi kell. Két óránál többet is távol volt (fél óra oda az út kocsival eleve), kezdtem aggódni. De minden ok volt, hálisten. Vett nekem lisztet. Három volt. Azt mondja, hogy hármat lehetett volna venni, de ugye nem baj, hogy nem vette meg mind a hármat? Ilyen rendes egyébként, alapból, mindenben. Addig nem akartam elmenni az állattal, amíg ő haza nem ér, úgyhogy mire kint jártunk, már erősen sütött a nap. Ennek a jövő héten vége, úgyhogy inkább a kertre koncentrálok, borsóültetés van terítéken. Egyébként, ahogy az állattal járok a határban és halálos csend vesz körül minket, vagyis nem, végre hallani a kis patakot, a madarakat ezerrel, sehol egy autó, hát nem csodálatosabb? Persze, hogy az, bár nem ezen az áron. Na sebaj, majd okosabbak leszünk ám ezután, azt előre mondom.

első

nap. Bezártak minket is. Persze nem járnak fegyveres rendőrök itt a vidéken, hogy rendre intsenek minket. Múlt kedd óta nem voltam sehol, tegnap aztán elmentem találkozni a barátnőmmel, a kutyák szaladgáltak egy jót, hatalmas terület, volt helyünk távol állni egymástól. Aztán este bejelentették, hogy itt aztán több barátnős találkozás sincs ám. Pont szerencsénk volt. Reggel gondoltam egyet, hogy elmegyek kenyérlisztet venni a helyi farm shop-ba, ahova alig jár valaki. Persze, hogy sorba kellett állnom, persze, hogy nem volt liszt. Az előbb egy falubéli bement vásárolni, üzenjen neki, aki valamit akar, mindenkinek mindent szerzett, de liszt nincs. Este jó későn, mielőbb bezárnak a boltok, elmegyek Oxfordba, hátha lesz ott valami szerencsém. Jóvan. Éhen meg nem halunk. Nehéz napnak indult ez is, nem lett sokkal könnyebb, de kimentem gazolni, átültetni egy virágot, amint pont a fent említett barátnőm adott, vagyis a magját, ősszel elszórtam, szép gyökeres példányok, még erősödnek, aztán megy a végleges helyére. A kutya mindenhova követ, pedig az ember is itthon, mégis minden léptemet követi, ki a kertbe, el nem mozdul mellőlem. Egy Gárdonyi hangoskönyvet hallgattam. Aztán ültem a padon, lehet, hogy el is sírtam magam, akrvaéletbe, akkor is kibírjuk, pedig a neheze még most jön. Süt a nap, csodaszép koratavaszi nap van, szerencse, hogy van a kert. Azt gondoltam, hogy ezt az egészet olyan szépen lehúznám a mamánál, a régi időkben, amikor még jól volt, amikor egész álló nap a kertben volt, ott lennék vele, senkit be se engednénk, néha átkiabálnánk a szomszédba vagy ki az utcára és ők onnét be, de ennyi. Sehol senki, csak ő és én.

tegnap

Processed with VSCO with a6 presetért el a mélypont, mármint remélem, hogy az volt és remélem, hogy nem jön többet és maradok normális szinten. Pedig elég jól megy nekem a dolgok jó oldalának észrevétele, hát ez most ebben az esetben még nekem sem olyan egyszerű ám. Gazoltam sokat, ültettem egy kis berkenyét, de csak kerengtem, kerestem a helyemet. Próbálok nagyon nagyon távol maradni a fészbúktól, a hülyeség sokkal gyorsabban terjed, mint ez a vírus. Elővettem a fényképezőt, talán az majd segít, hát segített. Szokott. Aztán ma reggel már két lábbal ébredtem, hálisten. Telis tele tervekkel. Ezeket még kávé előtt és kávé alatt le kell írnom. Az emberrel meg az állattal mentünk egy nagy kört, egy falunkbélivel találkoztunk, kettőt meg távolról láttunk, ők is kutyákkal, aztán ennyi. A hírek jönnek ám, hogy az emberek megindultak a tengerparti városokba, a tóvidékre, mindenfelé, mert hú, eljött a nyáriszünet. Ez pontosan így kezdődött Itáliában is. Hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy az emberek felfogják, hogy ez nem egy kitalált hülyeség? Itt 233-nál járunk, de még mindig nem fogja fel az egyszerűnépe. Na, most pedig megyek vissza a gondolataimhoz, mert most csak úgy jönnek, majd aztán elmesélem. A könyvet is.

azt azért

rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer a falunk facebook oldalára írok, hogy megkérdezzem, hogy nincs-e valakinek felesleges kenyérlisztje. Öcsém. Nincs sehol. Ja, én továbbra sem kenyerezek, de most jött el az én időm, elkezdek kovászt gyártani, majd kenyeret. Mert most nem járkálok sehova, ki tudom az időket számolni rendesen, van időm gyakorolni.

történelmi

pillanat van ám azért, a sok felfoghatatlanság kellős közepén, aláírtam az első könyvszerződésemet. Nem, nem én írom, tehát igazából nem is az én könyvem, én csak a fotós leszek. Egészen máig totál zavaros volt az egész, de főleg, mert egy, a kiadó egyelőre az íróval beszélt, én meg az íróval, egy csomó kérdésem volt, amiket ő nem bírt megválaszolni, de egyébként meg annyit beszél, főleg a semmiről, hogy hamar elszívja az agyamat, egyemmeg, de ma volt végre egy mindenki mindenkivel megbeszélés, videósan és tádááám. Virágokról lesz szó, hát persze. Majd elmondom a többit, egyelőre brutálisan fáradt vagyok én is, mint megannyian, pedig körülöttem nem futkároz három gyerek, de még egy se, viszont nem győzöm megválaszolni a törölt munkák emaileket, nem győzöm kitalálni, hogy mi mással tudnék még pénzt keresni, de nem, egyelőre nem vagyok elkeseredve, mert annak meg aztán mi értelme lenne.

emberi

hülyeség, sőt, dehogy, felelőtlenség. Döbbenet. Van egy barátnőm, hadd nevezzem még annak, amíg lehet. Tüdőrákja volt pár éve, azóta is minden baja, alig kap sokszor levegőt, nem tud semmi fizikai munkát végezni, negyvenhathét körüli, nemrég írtam róla. Akkor lemondtam vele a találkát sikeresen. De hogy menjünk el X kertbe Y virágokért, mert majd jó lesz a könyvhöz és most kell fotózni, mert most virágzik. Egy, a kiadóval még nem is beszéltük meg a design részleteket, kettő, nem teszem ki a lábam itthonról, az héccencség. Már csúnyát mondok böjt idején, bocsánat. Mindig lerázom, de rajta soha nem érzem, hogy egy picit is törődne a helyzettel, őt csak a krva könyv érdekli.
Na, hív ma reggel, hogy tulajdonképpen elmondja nekem, hogy a férjének koronavírusa van ám, kiderült. De neki nincs, így ha nem gond, akkor átjönne hozzánk holnap a konferencia call-ra, ami a kiadóval lesz (mert ez a hülye még bement volna Londonba is, de szerencsére a kiadó lemondta azt), mert a mi internetünk jobb, mint az övüké. Mondom neki, nem, kérlek ide ne gyere. De hát nekem mi bajom lehet, hisz ő nem kapta el. És azt honnét tudod, okos? Simán benned lehet, ha egy nap egy embernek adod át, már az is elég. Meg, hogy ha én el is kapom (így, így mondja), akkor is tudok menni kertfotózni, mert ott nincsenek emberek. Mondom neki, te, ha ágynak esek, akkor tulajdonképpen semmit nem tudok csinálni, nem kertfotózni. Ja, hát de tőle tuti nem kapom el. Vááá, lekaparom a falat. És ő egy. Egy intelligens (sokkérdőjel), egy normális ember. Egy felelőtlen, nemtörődöm. Egy a millióból, akik így gondolkoznak. Ja, a faluban el sem mondják, ahol élnek, mert ott egy csomó hetven feletti él, a férje meg folyamatosan kijárkál. Döbbenet. Tolok is erre egy jó teát, hogy az idegeim lenyugodjanak.

csodálatos,

hogy az emberek végre észreveszik, hogy van a természet. Hogy vannak fák, maradak. Van jóleveő. Hát jóvan, végül is jobb később, mint soha. Azt a napot várom, amikor azt veszik észre, hogy egy dolog, amitől távol kell maradni, az a fészbúk.

lehetne

IMG_9664most két héttel ezelőtt, amikor az eb életéért folyt a küzdelem. Lehetne éppen november és mennénk bele a téli, sötét, hideg hónapokba. Rettenetesen szerencsésnek tartom magunkat. Életmódunkban sokat nem változtat az elzárkózás, soha nem jártunk tömegbe, nem lételemünk a bulizás, a vásárolgatás, jajj, sőt. A kutyát vinni kell, de nem érti, hogy a szomszédnénivel miért kiabálunk egymásnak sok méter távolságból. Azért ő odaszalad, megkapja a kis treat-jét, elköszönön és már jön is vissza hozzám. Holnap megy kutyanapközibe, végre, neki is jó, a tulajdonos nőnek is, szegény már aggódik, hogy bezár. Na azon én is aggódok, de az egy másik történet. Az ember ma hazacuccol munkából, tud egy laptoppal is dolgozni, de hatalmas exceleken dolgozik (hát sajnos nem bankár), úgyhogy elhozza a nagyképernyőt. Lesz ám ennek jó vége is.  Csak még olyan nehéz látni, de vannak ám jelei. Na, még azt akartam mondani, hogy majd most a kapitalista nyugat is megtudja, hogy milyen az, ha nincs valami a boltokban. Mesélem az embernek, hogy volt úgy, még halványan emlékszem ilyenekre, hogy szólt az Ili, például, hogy holnap jön aszpikos, például, menjünk reggel 7-re, mert hamar elviszik. És nem volt vírus és nem volt háború sem. A szó szoros értelmében egyik sem.

egy hete

éppen a táskáimat pakoltam be, mentem fel Yorkshire-ba, egy munkára, másnap. A fotósnapon a sok brit mellett volt öt amerikai, egy francia és egy német lány is. Akkor még tudtunk valamilyen szinten viccelni a vírusról. Ma már nem menne. Egy hét alatt teljesen megváltozott minden. Az ember felhívta a 92 éves szomszéd nénit, aki rettenetesen fél, de hát a barom fia is csak annyival nyugtatja, hogy ha ők elkapják, akkor úgyse tudnak majd hozzá eljönni. Az összes telefonszámunk megvan neki, úgyhogy kértük, hogy bármikor hívjon, ha csak beszélgetni akar is, mert neki viszont már az nagy érvágás, hogy a könyvtáros, aki minden héten egyszer hoz neki könyvet, nem jöhet már. A másik szomszédék hetvenöt körüliek, a férfi rákos, de elég jól él vele, orvosok mindketten, ők köszönik, olvasnak, zenét hallgatnak, nem hagyják el a házat, maximum kutyát sétáltatni. Hát így esett, hogy ma is jött a néni a kutyájukkal, jóval mögöttünk. Normális esetben bevárjuk egymást. Most nem vártam, távolról kiabáltunk egymásnak pár szót. Ne keltse senki a pánikot, de felelőtlen se legyen, azt mondom. Tüdőbajos barátnőm, negyvenhat-hét körüli, hát hogy ő ma átjön (megbeszélni a leendő könyvünket, amihez a szerződést pénteken írjuk alá Londonba, hát a hátam közepére sem kell, se a könyv, se a London), szóval hogy ő átjön, de előre szól, hogy a férje nagyon köhög, de nincs vész, mert nem alszanak egy szobában és nem ülnek ugyanazon a kanapén, amikor tvt néznek. Mondtam neki, hogy köszi, maradj otthon. Hülyékkel én már nem tudok mit kezdeni és nem is akarok. (Nem, nem attól félek, hogy én elkapom. Én attól félek, hogy elkapom és átadom ötven más embernek. Vagy tíznek. Akik majd még tíznek. Akik még tíznek..)
“Lányom, ín? Te, én míg amíg dúgoztam is, amikor vót még tiz percem indulás előtt, még akkor se indútam el korábban itthonrúl, inkább még bökköttem, hímeztem a terítőt még tíz percig. Én osztá el nem menek itthonrúl”

Na visszatérek majd virágos hírekkel inkább. Hétágra süt a nap, végre.

elmondjam,

hogy mi a legnagyobb különbség? Hogy itt azt mondják, hogy újabb 32 koronavírussal fertőzött ember van. Míg otthon, újabb 32 magyar állampolgárt fertőzött meg a koronavírus. Basszus, komolyan, nem mindegy, hogy milyen nemzetiségű? Na arra ki se térek, hogy aki most pánikol és a jövőt nagyonnagyon ijesztőnek és zavarosnak látja, mert annyira ismeretlen és fogalmunk sincs, hogy mi vár ránk, azok most kicsit megértik azokat, akik háborús országokból menekülnek el, az életük árán is? Nem folytatom, inkább teázok egyet.