aztán

megjött a pár, esett kicsit, átöltöztek, átmentünk az üvegházba és már el is állt, utána templom, esettkicsit, elállt, irány a mező, virágos, nem esett, nem volt vizes a magasfű, csuda volt, a kedvenc részem. Aztán bejöttek, átöltöztek, indultak és azóta szakad az eső. Aztán beszéltem a mamával videósan (köszönjük, tesó meg internet), a kórházból, jókedvében, legjobb része volt a napnak.  Most pedig megpróbálok kiengedni, mindjárt bbc4 szokásos szombati film jön, szombat esti láz, spanyol most, tipikus beszűkült én, ami nem skandináv, arra csak húzom a számat, aztán nesze, ez a film eléggé elkapott magával. Reggel 6-ra meg megyek bébiszittelni, mert anya kimenőzik, apa meg dolgozni megy, én meg, nekem meg nincs jobb dolgom, mint reggel hatkor jófej lenni a szomszéd gyerekeivel, de egyébként meg várom ám.

Screen Shot 2017-07-22 at 20.28.16.png

a mama

kórházban, nem tudni miért, de nyugtatózzák megállás nélkül, éjjel lekötözik, vasárnap még ellátta a házat, a tyúkokat, a kertet, hétfőn bement egy sima vizsgálatra és már tették is be a pszichiátriára, nyugtatózzák ezerrel. Nem megyek bele. Baromira megvisel, hogy tehetetlen vagyok. Nemsokára jön egy pár fotózásra, tizennyolc fok van és mindjárt jön az eső, szakadó. De a nagyházban megkérdeztem a nagyházúrnőt, hogy használhatnám-e az üvegházukat, hát hogy is tudna nekem nemet mondani, és a falon úgyis érik már a barack, jó lesz háttérnek, nem? Ahj. Valahogy jófej az élet, és a mamával is megoldódik ez, amint nem nyomják nyugtatókkal és otthon lesz normálisan, visszatér minden a régibe, vagy legalább is olyasmi. Ja, az albérlő szólt, hogy nem tud fizetni, mert nincs pénze, csak a hónap végén tudna fizetni, gond-e. A hónap végén jár le a szerződése is. Tegyék meg tippjeiket. Én maradok optimista.

van

egy család, akiket sokszor fotóztam otthon. Minden alkalommal természetes volt, hogy nem fizetnek érte. Aztán egyszer feltették a fészre, hogy a régi, de szuper tévéjüket odaadnák, ötezer forintért. Ez kb 3-4 fotózás után volt ez már, ahol 70db kép nem volt elég nekik fotózásonként (na én sem vagyok normális ám), sőt voltak olyan elvárások, hogy menjünk Ausztriába, amikor például két napot voltam otthon, abból halál természetes lett volna (nekik), hogy fél napot Ausztriában töltök a fotózásukkal, természetesen ingyen. Nem bántom őket véletlenül sem, mert én ezt elvállaltam és a kislányuk meg egyébként is bearanyozta a fotózásokat, na mindegy. Szóval felkerült a fészre, hogy van ez a tévé. A tesóm mondja, hogy milyen jó lenne az a Mamának, oké, vegyük meg. És perkáltuk az ötezrest, nem volt kérdés, de részükről sem volt, hogy nesztek, vigyétek, hamár..

Szóval azért az évek során sokat tanultam. És amíg a Velux fizette a felszerelésem árát (hülyén fogalmazva, persze nem ők, hanem én, kemény verejtékes munkával, brühü), addíg azért, meg balekságomra hivatkozva, tudtam ilyeneket csinálni. Már nem. Két hete volt egy háromnapos fotózásom, egy fontot nem láttam még belőle, mindjárt megy is a reminder. Van itt egy jó kis írás erről az egészről, nagyon tetszik, kiteszem.

http://pinewoodweddings.com/hu/2017/07/17/miert-fizetsz-hozzaadott-ertek/#more-13795

egyet

nem értek. Mondjuk a fészbúkkal kapcsolatban többet sem (miért kell az összes családi képet oda felpakolni? például, na mindegy), szóval ha meghal valaki, akkor miért írnak neki a fészbúk oldalára, ráadásul neki címezve, hogy drága Gabi, például most, az imádott francia irodalom tanárnőm, teljes döbbenet, szomorúság, gondolok rá, mikor Zoláról beszélgettünk a felvételin, mikor utána elmentem hozzá a Király utcába, mennyit beszélgettünk, és kölcsönadott egy könyvet, amit soha nem adtam neki vissza, kiírjam-e neki ezeket és megkérdezzem-e, hogy visszavigyem-e a könyvet. A mai estém biztosan az övé lesz, de inkább kettesben, mint a fészbúkon.

meséljek már,

arról például, hogy dél-afrikából keresett meg egy magazin, látták az itteni House & Garden sorozatot, kérték, hogy adnám-e nekik is, amint megjelenik (október), majd megmutatom, kértem is tőlük egy számot, tiszta izgalmas.

 

nyugodt

szívvel nézem a Wimbledont (hajráfedereeer), mert kint fülledtség, a fejemben pókállók, éjfélkor értünk haza az erdőből, utána még át a farmra, mert ott meg születésnap volt, a kutyát is vittük oda, mert egész este egyedül volt, hadd legyen neki is jó, így ma délig aludt, igen vicces egy állat ez. Az erdőben meg, ott meg vacsora volt. Még ezeréve, amikor a porftoliomat kezdtem összerakni (azok a képek azóta már rég nincsenek ott:), megkerestem ezt a farmot az erdő mélyén, hogy eljöhetnék-e fotózni. Persze hogy mehettem és azóta is barátok vagyunk. Nem járunk össze rendszeresen, de úgy megyek oda mindig, mintha haza mennék. Na ők és a falunkban egy híres szakács, összefogtak és csináltak egy estét, al fresco, a veteményes közepén, hát valami mese volt. Én vittem a fényképezőt, meg az embert, ők meg vittek minket a traktoron az erdő egy olyan részére, ahonnét lélegzetelállító kilátás nyílt, ott volt egy gin kóstoló, majd vissza a farmra és kezdődött a hatfogásos vacsora. Az egyik oldalamon egy francia nő ült, aki csak akkor szólt hozzám franciául, amikor leszólta az egyik fogást, a borválasztékot és a sajt miért van az édesség után, meg egyéb észrevételek, a másik odalamon meg egy helyi sajtkészítő ült, akiről kiderült, hogy rokona Ian Flemingnek, de ezt itthon guglizás után nyomoztam ám ki, így nem kérdeztem tőle hülyeségeket James Bond ügyben, véletlenül sem. Jó nap volt, szép este, kedves emberek. Sokat lökött a mostanában majdnem depressziós állapotomon. Az ember szerint vetessek vért, mert mindig álmos vagyok. Én meg mondtam neki, hogy tudom, hogy amint beteszem a lábamat a háziorvoshoz, egyből leoszt, hogy fogyjak le, menjek többet sportolni, étkezzek egészségesen és húzzak a fenébe az ilyen panaszaimmal. És igaza is lenne, így megspórolok egy vizitet, és összekapom magam, vény nélkül.

a képes

blogot áttettem máshova, ide, képre megnyílik. Ez a kép meg, hát ki mire gondol, én az őszre. Ma fáztam, végre, direkt rövidnadrágban mentem ki a hűvös reggel a kutyával, hogy fázzak, végre. De a nyár még maradjon, ne rohanjon az idő, most mintha felgyorsult volna és nem jó ez.

pets_eva_nemeth_01

navégre,

hogy csillapodik a bennem lévő feszültség. Oké, hogy majd kedden kiúszom, remélem, de hol van még a kedd? Az embertől mondjuk kértem bocsánatot, bár azért viselkedtem, egyedül a kávéfőzőt törtem össze, de azt se vágtam a földhöz, csak simán rossz helyre tettem mosogatáskor és csatt. Szerencsére van tartalék, bár az ember szerint direkt törtem el, mert el akarok menni az ikeába. Az egyik szomszédot (itt én mindenkit szomszédnak hívok, mert olyan pici ez a falu, hogy itt mindenki az), le kellett fotóznom, a fegyvertartásihoz kellett neki kép, kaptam tőle valami szuperhiper fadobozos bordeaux-i bort, lehet, hogy már rég meg kellett volna kezdenem, bár nem hiszek az alkohol jótékony erejében, túl sokan bedőltek ennek már az én családomban. Szerdán virágos C. zsűri jön, két buszmegállóért vagyok felelős, gazolás, söprés, amit az ember lovagiasan átvett tőlem. A lelkemet egyébként ápoltam egy zsályával, szép, csak rossz helyre tettem, most jöttem rá. Bedobtak egy tulipánrendelős katalógust a hétvégén. Csak mondom.

végre

itthon! véget ért a péntek, amit végigbőgtem, szombaton úgy néztem ki, mint a mosott valamicsoda, és nem pont akkor kértem meg a fotósbarátnőmet, hogy csináljon rólam új képet? Hát, gratulálok, magamnak. Szóval oda utaztam, majd vasárnap Oxfordba, megbeszélni ennek a már elmúlt konferenciának a dolgait és szembesülni vele, hogy amikor azt mondták, hogy nem sok fény lesz, akkor nem vicceltek, sőt. Aztán bejártam Oxfordba, héttől hétig napjaim voltak, úgy néztem ki, mint a mosott valamicsoda, de ez a fáradtság ezerszer jobb fáradtság, mint amikor hülye emberek hülyeségeitől fáradtam le. Így aztán mára délig alvást terveztem (ilyen még nem volt, de most szívesen kipróbáltam volna), viszont a kutya hatkor az arcomba ült és csóválta a farkát és dobálta magát körbe, imádtam, úgyhogy vittem gyorsan egy körre, azóta meg mosok, takarítok, mintha karácsony jönne legalább, de inkább vihar (remélem!), úgyhogy addig csak száradjon minden.

csodálom

ezeket az embereket, naphosszat, folyamatosan. Egy árva szót sem értek egyik előadásból sem*, csak bámulom és csodálom, hogy valakinek az az ambíciója, hogy emberéleteket mentsen, úgy gyógymódokat, új gyógyszereket találjon fel, szemműtő robotot alkosson, vírusokat fedezzen fel, áh, felfoghatatlan, hogy felteszik erre az életüket, hogy nem csak végigjárják az oxford meg a cambridge meg a harvad meg ehhez hasonló kisnevű egyetemeket, hanem utána még életük végéig kutatnak, tanulnak, előadnak, publikálnak, fáradhatatlanul.

Na ehhez képest hol van az, hogy nekem szinte sötétben kell fotóznom, hát aztán mi van, ha nyolcezer iso-t kell használni, vakut sem lehet (azt nem is bánom), de hol van ez ahhoz, életük egyik konferenciája, a sok közül. Nem fogom sajnálni, amikor holnap vége lesz, de életreszóló élmény volt, az már biztos.

* egyet értettem, az pedig a kontaktlencse használattal szembe került vírusokról beszélt, ott olyan képanyag volt, hogy bírom én a durvát, de ott olyan szemeket mutatott a muksó, hogy már majdnem szóltam, neki, hogy következő oldal, plíz.

bejárós

lettem. Oxfordba járok fotózni három napig. Roppant sz-r munka, de az első nap végére belejöttem azért. Zéró kreativitás, na jó, egy kicsit azért tudok belevinni, zéró fény. Inkább ezzel van a gond. Mindegy is, mellette sokat tanulok, mert naaaagyon okos emberek konferenciája ez. Oxford nincs messze, tíz perc elérni a várost, de a városba érés majdnem egy óra. Tegnap hazafelé, akkor már hat órája semmit nem ettem, mert inkább szaladok a buszra, a busz át a városon, már csak tíz perc volt hátra nekem az útból, a város szélén, először álltunk vagy húsz percet az utolsó állomásnál, mert valami gond volt a busszal, majd elindultunk, majd egyszerre lerobbantunk. Szólt a sofőr, hogy legyünk szívesek szálljunk le, két perc múlva jön értünk busz. Ahogy leszálltunk, egyszerre jött két busz. Roppant segítőkész volt mindenki, a sofőrök tereltek minket, ahova felszálltunk helyet csináltak nekünk a már ott ülő utasok, megköszöntük, köbö két percbe telt nekik, hogy minket felvettek, hát leülök egy pár elé, na végre, megyünk haza, egyszer csak: “Hát bazmeg, így soha nem érünk haza”..

kibőgtem

magam ügyesen, a nagynagyfőnök levelén, amit küldött, olyan személyes és olyan kedves, el is tettem magamnak, örök emlékbe. Baromi szerencsésnek érzem magam, hogy megtehetem, hogy egyszer csak ugorjak egy nagyot, bele, fejest. Már most sokkal több munka, mint ez valaha volt, de egész máshogyan sok. A legegyszerűbb dolog volt leülni a gép elé naponta, ledolgozni, munkaidő vége, holnap újra. Még akkor is, ha napközben rengeteg sz-rság ért. Most hirtelen lettem értékesítő, marketinges, művész, alkotó, könyvelő, logisztikus, sofőr, az agyam huszonnégyórában pörög, nincs megállás és visz előre minden és csak előre.

tizennégy

azaz 14 embert tanítottam, igyekeztem tudásomat átadni – pár még folyamatban – az utóbbi években. Az elején, még kevesen is voltunk, nem volt vándorlás, nem volt ilyesmire szükség. Aztán, főleg, hogy innét Angliából dolgoztam be, növekedtünk, kellettek (volna) új emberek. A tizennégyből egy része magától ment, más részét küldték. Most van egy, akivel baromi szívesen dolgoznék, nem szívbajos és nem rakja tele az emaileket ánforcsunetli meg szomorúszmájlikkal, amiktől mindig égnek áll a hajam, mindig azt mondom, hogy nem a szívsebészet vagyunk, minden megoldható, de ne indítsunk szomorúszmájlival meg jajjúristenemmel. De oké, könnyen beszélek, tapasztalat, öregróka, egyebek. Ma felhívott a HR, én meg elbőgtem magam. Hát normális már én se leszek.

Végre esik az eső, az üveges alatt ettünk, nyitott ajtónál, mintha kint az esőben ennénk, csak nem vizesen, boldogság.